Ácsorgó énekesek, ha már végképp nem történik semmi, akkor bevonul néhány táncos, hátha az segít. Nem segít. Legfeljebb annyit lehet az új előadás javára írni, hogy nem mennek egymásnak a szereplők a színpadon.
De már azt sem tudnám megmondani, miért olyan a színpad, amilyen. Fölfelé emelkedő habcsók díszlet, le lehet rajta lépkedni, hátul pedig látni az eget. Már nem tartják azt a szokást, hogy a nápolyi ég fokozatosan fölragyog és elsötétedik, jelezve, hogy mindez egyetlen napon történik, és jelezve, hogy mennyire nehéz lesz a tapasztalatokkal tovább élni.
Nehéz lesz ezzel a Cosí fan tuttéval tovább élni, mert unalmas, szegény. Az alapos darabelemzés elmaradása énekesi magáramaradottságot hozott, és a két szerelmes ifjú, Ferrando és Guglielmo ezzel végképp nem tudott megbirkózni.
Egyikük sem nagy hang, egyikük sem súlyos színpadi bikaborjú, ennek megfelelően idegesek is, vagy legalábbis remélem, hogy Szigetvári Dávid ezért énekelte hamisan az áriáját.
Hozzák, amit maguktól gondolnak, erőltetett mosolygásokat, katonás kóficokat, hiteltelen kétségbeeséseket, vizsgaszerűen elénekelt áriákat.
A harmadik ember, Don Alfonso szerepében Kálmán Péter érett hang, ahogy ezt az idősebb gavallér szerepe meg is követeli, és ő az, aki próbál valamit tenni a színpadi eseménytelenség ellen, ezért az első felvonásban egy kissé túlhangsúyozza a szavakat, mondatokat. A másodikra inkább ő is hagyja, ez ennyi, nem lehet a rendezés ellen dolgozni.
A zenekarban is mintha a valamilyenségért menne a harc.
Felkészült a társaság, ami azért ritka élmény az Operaházban, és Halász Péter nagyon határozottan az ő Cosí fan tuttéjét vezényli, nem valami nagy átlagot, így a tempó néha meglódul vagy megáll, egyszer nehezen követhető a sebesség a kórusnak, másszor meg sorokra esik szét Fiordiligi áriája a második felvonásban.
Celeng Mária tehetségét bizonyítja, hogy ebben a nagyon érzékeny pillanatban mégis megmarad a zene, a lassúság súlyt jelent, megérti a néző, hogy voltaképpen ezt az áriát nézi egész este, erről szól a darab, vagy leginkább erről.
Ettől még lehet félteni Celeng Máriát, nehéz a szólam, nagyon mély, nagyon magas, de most mindösszesen megvan.
Balga Gabriella a másik testvér, Dorabella. Általában hozzászokik az ember, hogy ez a szerep az egyszerűbb, ezért a lányért dobog kevésbé a szív, és nincs okunk, hogy ezen a szokáson most változtassunk.
Ahogy a férfiaknál is a nem szerelmes szereplő a kiemelkedő, úgy a hölgyeknél is Baráth Emőke a más kategória, a nemzetközi énekesség.
Szép, bár kicsi hangon, magabiztosan van jelen, ügyesen játszik, olyan a produkció, amivel bárhol föl lehetne lépni, ha nem túlságosan nagy a színház.
A nemzetköziségnek ára is van, életét és vérét nyilvánvalóan nem adta Baráth Emőke ezért a Despináért, ilyenek ezek a profik, a kötelezőt hozzák. Mielőtt nagyon kevesellnénk ezt a teljesítményt, jusson megint eszünkbe: a rendező messze nem hozta a kötelezőt.
És akkor hiába ölelgeti a szereplőit, vagy rúgja viccesen farba őket a tapsrendben, hiába bújik be tréfásan a virágok mögé. Dolgozni kellett volna előbb.
