Pénteken mutatta be a Karinthy Színház Dunai Ferenc 1962-ben írt komédiáját, A nadrágot. Az akkori kritikák – köztünk lapunk legendás szerzőjéé, Molnár Gál Péteré is – ledoro­ngolóak voltak. Ma úgy tűnik, gyűlölködésben túllőttek a célon, elkaszáltak egy ügyet, a szocialista vígjáték lehetőségét. Ki tudja, volt-e ilyen hatalma és függetlensége a sajtónak. Talán Dunai maga.

Jobb helyre nem is jöhetett volna az új Greenaway-film, mint épp Magyarországra, ahol Eisenstein legfeljebb iskolai anyag, de nem eleven művészet. Valaki, akit muszáj volt szeretni, és kénytelenség volt elismerni, de alapjában véve csak annyira ismerünk, hogy igen, ő forgatta a lépcsőn leguruló babakocsit. Miben is? Ja, igen, a Patyomkin páncélosban.

Néha azért szaladnék a moziból. Leginkább akkor, amikor jönnek az ötvenhatos képsorok, és szól az Egmont-nyitány. Ez több az elviselhető közhelynél, és megvolt már a Szabó István-összesben, de ott jelentett is valamit. Ott mindig le is esett a vörös csillag, miközben szólt ez a zene, és tudtuk, hogy mire gondoljunk. Itt nincs mire gondolni, csak arra, hogy ez ilyen szokott lenni, és olyat nem érdemes csinálni, amit már megszoktunk.

Van egy halom kellemes tanulsága Goda Krisztina filmjének, a Veszetteknek. Elsősorban filmes tanulsága, hogy össze lehet ütni egy lendületes forgatókönyvet esetleg valóságos társadalmi problémákból, nem csak arról, hogy tudom is én: egy homoszexuális rádióbemondó baleset hatására heteroszexuális lesz.

Nem tudom, lehetett-e volna bármi rosszabb ötlet a Vígszínházban, mint az Össztánc felújítása. Nekem mindenesetre semmi hasonló nem jut eszembe, ami ennyire pusztító hatású lehetett volna a múltra, jelenre és jövőre nézve.

A könyv magában szóra sem érdemes, egy kedves, francia rajongó írta I. Zog albán király magyar feleségéről, Apponyi Géraldine grófnőről, akiről nyilván nem véletlenül feledkezett meg a magyar köztudat.

El lehet lenni az új Otellóval, vagyis el lehetne, bizonyos körülmények között. Kicsit zavar, hogy nem vagyok biztos benne, azt látom-e, amit látok, a színpadkép vajon azt jelenti-e, aminek kinéz, vagy csak piszkos a fantáziám. Egy sarkára állított négyzet, amely belül üres, és amelybe beledöf egy hasáb.

Mégis milyen lehet Wagner második operája? Alig múlt húsz, amikor írta, meg is bukott vele, pedig az akkori közönség nyilván jobban bírta a kiképzést, mégis saját zenei nyelvükön beszéltek vele.

Ezen dolgozunk. Hogy az igazi szenvedést, az eseménytelenséget, a megálló időt, a szürke reggelt, nappalt, estét csak könyvből ismerjük meg. Igyekszünk nem gondolni arra, hogy a könyv többnyire élményekből táplálkozik, a valóság az alap. Nekünk elég ez a fotelvalóság, fűtött szobában, sárgás fényű lámpánál, papírlapokat forgatva.

Évek óta hordom a zsebemben Harangozó Terit. A régi, többé-kevésbé elfeledett kislemezét digitális változatban. Nem erre a dalra gondolnak a legtöbben, ha kimondják a nevét, pedig érdemes volna. Négy virágének, ugyanazon az édes, mosolygós hangon, amin mindent énekelt.