Sárosdi, a prózaíró fölvételt nyert egy titkos társaságba. Másképpen mondva: beavatott lett. Olyan társaság fogadta tagjai közé, amely a szó eredeti értelmében vallja ezoterikusnak magát, azaz tanainak és szabályainak többsége kizárólag a fölvételt nyert, beavatáson átesett tagok számára elérhető. A beavatást viszont nem adják könnyen, hosszadalmas, bonyolult felvételi eljárás előzi meg.

Sárosdi, a prózaíró annak ellenére szokott rá a plázázásra, hogy az átadást követő hónapokban messze elkerülte a közelben épült bevásárlóközpontot, sőt az az első látogatása alkalmával egyáltalán nem tetszett neki - majdnem hasra esett a tükörfényes padlón. Kabátjában melege volt, ha levette, zavarta, hogy cipelnie kell. A sok látnivaló közül nem tudta eldönteni, merre nézzen, szédülten kapkodta a fejét. S ahogy az árakat szemrevételezte, szomorúan konstatálnia kellett: az írói honoráriumok és a nagy nehézségek árán megszerzett ösztöndíjak együttesen sem elegendőek arra, hogy neki ebben az épületben bármiféle keresnivalója legyen.

"Fekete István a magyar irodalom ismeretlen ismerőse" - jelenti ki a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar magyar irodalom tanszékének munkatársai és hallgatói által írt tanulmánykötet előszavában a szerkesztő, Sánta Gábor. Munkájuk alapkoncepciója szerint itt az ideje végre elhelyezni az irodalomtörténetben a többnyire ifjúsági íróként emlegetett, a Jókaiéval vetekedő példányszámban eladott könyvek szerzőjeként ismert Fekete Istvánt. Ezzel tartozunk magának az írónak is, aki nem sokkal halála előtt egy levelében arról panaszkodott Veres Péternek: "A hivatalos kritika alig vagy semmit nem foglalkozik írásaimmal."