Az egyre távolodó múltban, még 1996-ban, a Korridor kutatócsoportban egy tanulmánykötetet jelentettünk meg A szuverenitás káprázata címmel. Tájainkon akkoriban, a szovjet birodalmi típusú függéstől szabadulva el-elhangzott a szuverenitás szó, s mi szerettük volna megérteni, hogy mit is jelent. Mi is a veretes hangzásán túl a mai tartalma? Úgy találtuk, hogy napjainkra érvényes politikai jelentése édeskevés.

Úgy tűnik, nem csak mi, magyarok szeretünk sarkosan fogalmazni és időnként „sarkosan” is élni, nem csak minket csábítanak éles és éppen ezért többnyire hamis alternatívák, nem csak mi osztunk kettőbe az égvilágon mindent: közéletet, politikát, kultúrát. Urbánusok és népiek, balosok és jobbosok, vagy – bibói szóhasználattal élve – hamis realisták és túlfeszült lényeglátók vitáznak egymással szüntelenül.

Képtelen helyzet: a hivatalos diskurzusban a nemzeti egyetértés retorikája dominál, a mozaikos kép helyett homogén nemzetkép uralkodik el, amelyben a kisebbségi kultúrák rezervátumokat, egzotikus skanzenokat képviselnek. Holott nem azok, de a szimbolikus és homogén nemzetkoncepció azzá teszi őket.

A magyarországi civil szervezetek elleni zaklatásszerű hatósági fellépés több tekintetben is kísértetiesen emlékeztet az oroszországi gyakorlatra. Az alapítványok és egyéb nem kormányzati szervezetek vegzálásának a putyini rendszerben komoly hagyományai vannak. E kétes értékű tradíció egyik utolsó, nagy feltűnést keltő állomása volt, amikor 2012 nyarán jelentősen megszigorították a civil szervezetek működési feltételeit.

Szeretem Angliát. Mert már a XVI. században kezdték felszabadítani jobbágyaikat; mert útjára indították a világ első parlamentjét; mert megalapították a világ második központi bankját, a Bank of Englandet. De nem szeretem Angliát ágyúnaszádos gyarmatosításaiért, rabszolga-kereskedelméért, kegyetlen s nyomorúsággal teli XVIII. századáért, hajdani gőgös kasztszelleméért, a II. világháború után a halálba küldött ukrán ezredekért.

Nincs-e okunk háborúk, holokauszt után mizantrópoknak lenni, és a reménytelenség professzoraitól – Beckett, Bernhard, Cioran, Kertész, Kundera – tanulni? Vagy van-e a világ horizontális terében, két gyűlölködő fél között a zéró összegű játékban kölcsönös odaadásra, egy lehetséges vertikális térre, ahol létezik emelkedés, bizalom és megbékélés? Ferenc pápa erre a fordulópontra állt.

Blenheim név ismerősen hangzik. Winston Churchill miatt ismerős, mert gyakran emlegetik, hogy a Blenheim-palotában született, amit ősének, Marlborough hercegnek építettek a „nemzet hálájául” az angol kincstár pénzén. Ő diadalmaskodott ugyanis a blenheimi csatában, s még számos más helyen.

Huszonöt éves eldöntetlen politikai élet-halál harc – állítja a rendszerváltás rendszeréről a jobboldal egyik fő ideológusa. „Már itt a szörnyeteg. Utálod? / Vele vagy ellene!Magányod / barlangját kard kutatja át. / Lemondás? Nincs! Az üldöző / nem mond le rólad! s a jövő / azé lesz, aki bestiább” – írta Szabó Lőrinc a Politikában.

„Elkezdte: – Semmi ok az aggodalomra, sir. Komoly jelentősége nincs az intézkedésnek... – De amint fölnéz, kék szeme találkozik az idegen pillantásával, mely kissé fáradtan és szomorúan, enyhe megvetéssel szegeződött az ajkaira. Ettől elpirult az angol. – Ez a hivatalos magyarázat – folytatta csendben s kissé fölindultan –, amihez itt jónak látják ragaszkodni. Én megmondom önnek, hogy mi rejlik még mögötte. – Azután egyenes és tempós nyelvén megmondta az igazságot.” (Thomas Mann: Halál Velencében)

Szilágyi Ákos két hete írt „bátortalan kísérlete” a politikai helyzetről töprengésre késztetett (A választás hatalma, Népszabadság, 2014. május 3.).

Az országgyűlési választások után nem szűnik a magyarországi közéleti feszültség, amely háttérbe szorította a külhoni magyarok választási eredményének elemzését, mérlegelését.