Feltehetjük ugyan megint a bő másfél évszázaddal ezelőtti kérdést, hogy mit kíván a magyar nemzet, de míg akkor, 1848 márciusában ennek valós politikai, társadalmi és jogi tartalma volt, ma már csak egy tetszetős alternatíva illusztrálására szolgálhat: annak, aki magyar és az is akar maradni, habozás nélkül oda kell állnia a „nemzetek Európája” – valójában a „nemzetállamok Európája” – koncepció mellé, hiszen a túloldalon tulajdonképpen a mindenféle nemzeti, etnikai, regionális kötődésüktől megszabadított egyének Európáját kaphatja csupán.
Ezek szerint továbbra is csak tizenkilencedik századi, de akkor kudarcot vallott nemzetállami céljait adhatja a kérdésre feleletként a magyar nemzet,mert ellenkező esetben lemond közös nemzeti jövőjéről, és „elengedi a kezét” tagjainak, hogy ki-ki boldoguljon a maga módján Budapesttől Brüsszelig, Marosvásárhelytől Londonig. Rossz választás ez. Számomra legalábbis elfogadhatatlan, és úgy vélem, az Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján vagy a környező országokban másutt élő magyarok számára is.
Mint ahogy a mai Magyarország Kárpát-medencei helye, szerepe, perspektívái szempontjából azt is szinte tragikusnak tartom, hogy a leginkább szociális és gazdasági megoldások ütköztetésére szolgáló jobb és bal egyaránt nemzetpolitikai ügyekben különbözteti meg magát a másiktól. Csak ennyit kívánhat a magyar nemzet? Természetesen nem.
Jürgen Habermas egyik-másik követője valószínűleg téved, amikor a hagyományos nemzetállami nacionalizmusok helyett semmi mást nem kínál, mint egy sokkal nagyobb és átláthatatlanabb nacionalizmust: az „európaiságot”.
Valahogy úgy képzelem ezt a teóriát, hogy fokozatosan eltűnnek a mai nemzetek kontinensünkön, és helyettük megjelenik a hatalmas „európai nemzet”, amelyben kinek-kinek egyformán helye van, és ez az európai identitás fontosabb lesz, mint a saját történelem, kultúra, nyelv. Lehetséges ez? Az alapvető félreértés abban áll, hogy a mai nemzetet mi valamiféle változatlan kollektívumnak tekintjük, amely legfennebb csak meghaladható, de jellemzői nem módosulnak. Ma már a nemzet, úgymond, fejlődésképtelen, s nincs is rá szükség, hiszen vannak, lesznek identitások, amelyek az „etnopluralizmust” helyettesítik.
Nos, azt hiszem, legelőször is arról kellene lemondanunk mindannyiunknak, hogy a XXI. század embere egyetlen, kizárólagos identitással rendelkezhet csupán, és ezt a hamis elképzelést végül az egységes Európára is kiterjesztjük, ahol valaki vagy elsősorban európai vagy elsősorban magyar, francia, német, román, szlovák, szerb, ukrán stb. Mekkora újdonság a modern kommunikáció, amely lehetővé tette, hogy mindenféle virtuális közösségek jöhessenek létre, például a Facebookon, eladdig, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztást minden jel szerint a Facebook-közösségek ad hoc összefogása döntötte el.
Pontosabban: azok, akik a látszólag politikán kívülről érkező Klaus Johannis mellett kampányoltak, ezt a kommunikációs lehetőséget használták ki. Ismétlem, hatalmas újdonságnak tűnik ez, de valójában visszatérés a tradicionális közösségeszményhez, és a társadalom globalizációjának csípős cáfolata. Úgy képzelem, a Facebookon azt találja meg a mai ember, amit a globalizálódó világban végképp elveszettnek hittünk: a falut vagy kisvárost, ahonnan mindannyian jöttünk. Magam még nem vagyok Facebook-hívő, de sejtem, hogy majd engem is beszippant e kisvárosnosztalgia.
Igen, úgy értettem, hogy egy-egy falunyi, legtöbb kisvárosnyi ismerőse van ily módon valakinek, és ez eszembe juttatja hajdani városkámat, ahol szinte mindenkit ismertünk, tudtuk, ki halt meg és ki született, folyamatosan értesültünk szerelmekről, konfliktusokról, elutazásokról és visszaérkezésekről. Otthon voltunk. Ami a valóságos világban ma már nem lehetséges igazán, mert a fogyasztói társadalomban az otthon is fogyóeszköz, mindenki mozgásban van, elköltözik, letelepedik, aztán továbbmegy.
|
Busójárás Mohácson. A fogyasztói társadalomban az otthon is fogyóeszköz
Trencsényi Zoltán / Népszabadság |
Illetve a gyors közlekedési lehetőségek megjelenésével egyetlen összefüggő metropolisszá lesz a glóbusz, ahol mindenütt otthon vagyunk – vagyis sehol sem. A Facebook nem az elidegenedett ember „létbe vetettségének” bizonyítéka, hanem ellenkezőleg, arra példa, hogy az egyén a lehető legnagyobb kapcsolatteremtési szabadságot önként korlátozza: csatlakozik egy virtuális közösséghez. Márpedig ez számomra azt jelenti, hogy a nemzettel sem az a dilemma, eltűnik-e vagy sem, hanem hogy mi módon változik eddigi nemzetfogalmunk. Milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet?
És milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet egyik vagy másik, Magyarországon kívüli része? Van-e olyan jogi, politikai megoldás, amely az egységesülő Európai Unión belül tartósan egybekapcsol egy-egy nemzetet, és ezáltal biztosítja megmaradásukat, vagy pedig marad a változatlanul időszerű Illyés Gyula-i vízió: haza a magasban? Elegendő-e egy olyan Európát álmodnunk magunknak, ahol akadálytalanul megvalósulhat ez a virtuális haza, és akárcsak a falunyi vagy kisvárosnyi Facebook-közösség, örülhetünk, hogy Bukarestben vagy Amszterdamban egyaránt hozzáférhetünk szinte minden kulturális értékhez, amit ez a nemzet létrehoz?
Ami persze azt is jelenti, hogy lassan inkább leszünk bukarestiek vagy amszterdamiak, mint magyarok, miközben úgy általában mind európaiak vagyunk. Véleményem szerint egy ilyen elképzelés is csak illúzió, amivel önmagát nyugtatgatja a fellángoló nacionalizmusoktól megrémült baloldal. Erdélyi magyarként olyan nemzetfelfogásra lenne szükségem, amely lehetővé teszi, hogy a szülőföldemen, saját országom egyenjogú állampolgáraként, magyarként boldoguljak. Ezt ma igazság szerint sem az ultraliberális, sem a konzervatív Európa-koncepció nem kínálja fel.
A modern európai nemzet definiálására vonatkozó kísérletek ugyanis sorra csődöt mondtak. Politikai nemzet? Ez olyasmit jelentene, hogy egy bizonyos ország állampolgáraiként valamennyien ugyanahhoz a politikai nemzethez tartozunk, attól függetlenül, hogy mi az anyanyelvünk, hagyományunk, történelmünk. A baj az ezzel, hogy ésszerűségi alapon így szokás legyűrni a kisebbség torkán a többség akaratát. Etnikai nemzet? Itt, Európában? Mondjuk, Petőfi vagy József Attila olvasása közben nyugodtan elgondolkodhatunk mindenfajta etnikai elv bornírtságán.
Kulturális nemzet? Ez már kedvemre való eszme! Magyarok vagyunk, akiknek magyar az anyanyelvük és a kultúrájuk. Csakhogy a jövő Európájában lesznek-e eszközeink, hogy ennek a nyelvnek hangot is adjunk, és hogy ezt a kultúrát műveljük? Hát persze. Már hallom is a választ ismét: a nemzetállam. A nemzetállamok. De hogyan? Marosvásárhelyen élek, és csakis Budapesttől várok eszközöket kultúrám érvényesítéséhez? Az ukrajnai román Csernovicban él, de Bukarestből kap lehetőséget a kulturális értékteremtéshez? Itt élünk, odatartozunk? Haza a magasban, amelynek esetleg jogi formája is van?
A kettős állampolgárság ilyen – lelkesítő és veszedelmes – kísérlet, nem a nemzetegyesítésre, ez nem igaz, hanem a határokon átnyúló nemzetállam megteremtésére. Aminek egészen különös következményei vannak. Az például, hogy mivel a kettős állampolgársághoz a magyar identitást kell – persze rugalmasan, származással, nyelvtudással – bizonyítani, ez visszahat az állampolgárság jellegére. Vagyis valamilyen állam polgárának lenni nyelvi, kulturális identitást jelent. Tehát aki magyar állampolgár, az mind magyar? Németek, szlovákok, románok, cigányok is? És aki román állampolgár, az mind román lesz egy időn túl? Mi is?
Nem, a mai Európában a nemzetállam nem lehet kohéziós erő. Viszont abban van igazuk azoknak, akik valamilyen jogi keretet akarnak adni a nemzeti szolidaritásnak, hogy értéket nem lehet a semmiből teremteni. Márpedig a nemzeti identitás továbbvitelének elsősorban mégiscsak a sajátos, egyéni és egyedi értékteremtés a célja. Ám ehhez az is hozzátartozik, hogy számomra például a magyar kultúra erdélyi sajátosságai is olyan értéket képviselnek, amit nem szabad elveszíteni, és ezért fontos a szülőföldön való boldogulás. Nem kell ezt különösebben mitizálni.
A festő számára más a gyergyói táj, más az alföldi. Ez nem mítosz, nem is irredentizmus vagy nacionalizmus, ez kulturális valóság. Ha pedig a kettős állampolgárság nem abban segít, hogy az erdélyi magyar, ha akar, Erdélyben maradjon, hanem abban, hogy a magyarországi pártok begyűjthessék a szavazatát, majd előbb-utóbb kitelepüljön, akkor ez nem megoldás.
Akkor sem, ha pillanatnyilag a határon túli avagy külhoni magyarok elsöprő többsége örömmel fogadta is ezt a lehetőséget. A mai Európában egymás mellett, sokszor egymásnak ellentmondva kavarognak a különböző elképzelések akár magáról az állampolgárságról, akár az állampolgár és az állami intézmények közti viszonyról legyen szó.
Brüsszel azt próbálja bevezetni, hogy egy választáson azok vegyenek részt, akikre a döntés közvetlenül visszahat. Tehát azok szavazhatnak egy polgármesterről, akik a tartósan ott élnek, és nem számít, hogy állampolgárok-e. Ugyanakkor az uniós tagállamok egyre bőkezűbben bánnak máshol élő állampolgáraikkal, ami az országos parlamenti választásokon való részvételt illeti, erre ugyanis nincsen brüsszeli direktíva. Ezáltal adott esetben azok dönthetik el egy parlament összetételét, akik egyébként az így megválasztott törvényhozás „jótéteményeiből” nem vagy csak alig-alig részesülnek.
Magyarország esetében a friss kettős állampolgárok saját bőrükön sohasem tapasztalták az ottani oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer működését, közvetve mégis véleményt mondanak erről. Romániában pedig olyanok vettek részt legutóbb, másfél százezren az első, jóval több mint háromszázezren a második fordulóban az elnökválasztáson, akik nagyrészt Romániából mentek el, van véleményük a rendszerről, de többségük nem kíván hazatérni a közeljövőben. Mivel nem számított arra, hogy a kint levők továbbra is ott élnek egy virtuális Facebook-hazában, és ezáltal szavazásra mozgósíthatók, a szavazást megszervező román kormány nem biztosított megfelelő számú szavazóirodát külföldön, és ez a frusztráltság a második fordulóban visszahatott.
Mégsem gondolom, hogy az állampolgárság és a nemzeti identitás a jövő Európájában egybeesik. Ez lehetetlen. Mint ahogy a nemzetállam is ellentmond egy sokszínű, sokkultúrájú Európa eszméjének, hiszen egy etnikailag, nemzetileg kevert Európában a különböző közösségek csakis a decentralizált államokban érezhetik jól magukat, ott igazán erősek. Márpedig a nemzetállami koncepció óhatatlanul együtt jár a centralizációval, az identitáris különbségek eltüntetésére irányuló szándékokkal. Ilyen szándékot mutatnak a különböző európai országokban előretörő jobboldali nacionalizmusok, s a közösség- és szolidaritásteremtő nemzeti identitások helyett a valamilyen homályos európai identitásban hívő baloldali ideológiák is.
Sokféle válasz elképzelhető arra, hogy mit kívánhat a magyar nemzet, de hosszú távon működő megoldás valószínűleg csak egy van. Éspedig úgy, hogy ne csak román és európai, spanyol és európai, brit és európai lehessen valaki, hanem erdélyi magyar és európai, katalán és európai, skót és európai.
A törekvést, hogy valaki például egy erdélyi magyar autonómiát vagy netán egy erdélyi identitást jogilag is ki akar fejezni, egy pillanatig sem szabad a közös európai identitással ellentétben elképzelni.
|
Őrtüzek gyúlnak Háromszéken a „Székelyek menetelésének” előestéjén. Aki nemzetállamot mond, őket is románnak mondja
Beliczay László / MTI |
Sokkal inkább ellentétben vannak viszont ezek a célok a nemzetállami fantazmagóriákkal, még a kettős állampolgárság elvével is, ami bizony egyelőre olyan, nagy tömegeket fellelkesítő kísérlet, amelynek nem látni a végét. De aki ezt a kísérletet akadályozni próbálta Magyarországon, úgy járt, mint most a román kormány, amely korlátozta – vagy korlátozni látszott – a külföldön élő románok szavazási lehetőségét. Minden népszerűségét elvesztette kint is, de bent is. Végül is mi mást kívánhatnék magamnak, mint azt az Európát, amely már ma is több magyar szót tesz lehetővé a brüsszeli EP-ben, mint amennyit – egyelőre semennyit – Románia a bukaresti szenátusban vagy képviselőházban?
Az is igaz, hogy nem Bukarestet akarjuk mi elmagyarosítani, hanem legalább megtartani a nyelvi-nemzetiségi arányokat abban az Erdélyben, ahol kínkeservesen ugyan, de mára már sikerült fontos nyelvhasználati jogokat kivívni a kisebbségi, többnyire magyar közösségek és ezáltal az egyes emberek számára is. Belevágok hát még egyszer, sokadszor: mit kívánhat a magyar nemzet? Legfőképpen talán olyan Magyarországot, amely tekintélyével, befolyásával hozzájárulhat, hogy ezek a már megszerzett jogok számunkra megmaradjanak, s újabbakkal bővüljenek. Van-e ma ehhez elegendő tekintélye és befolyása Magyarországnak? Attól tartok, nincsen.
