Ennek következménye az a politikai daráló, amelyben a választási menet nem más, mint 1. ígéretlicit; 2. teljesítetlenség miatti csalódás; 3. érdek-képviselői „falanxképződés”.
A győztes – realista neomachiavelliánus – politikának joga és kötelessége, hogy az alkotmányt, a választási rendszert, az ellenőrzési pontokat a maga javára módosítsa, hogy a nemzeti kormánynak szabad mozgásteret biztosítson. Nincs semleges jog, intézmény, szervezet, csak ti és mi, a mi jogának, politikai gyakorlatának kell érvényesülnie. Csak barát és ellenség, győzelem és vereség van, jó és rossz, helyes és helytelen, jogos és jogtalan politikailag érvénytelen.
|
Színházi fesztivál az Andrássy úton (2010)
Kurucz Árpád |
Az alaptörvény és a kétharmados törvények a születőben lévő rendszer önvédelmi eszközei. Most következik a „második összerakás” Orbán miniszterelnök révén, amelynek alapja a nemzet közössége, kormánya: „származás szerint és kulturálisan is meghatározott emberekből álló, történetileg kialakult szervezet, mely tagjait lakóterületük, személyük, fizikai és szellemi javaik, intézményeik, egyéni és közös tevékenységük, a világon való közös helytállásuk tekintetében a külső és belső támadásokkal, eltérítő erőkkel szemben védelmezi, csak közösen végrehajtható feladataik megoldására megszervezi, vagy az önszerveződésre megtanítja s eszközökkel látja el” (Tellér).
A belső ellenséget két hatalmas külső erő támogatja: a Befektető, aki „kívülről merően figyel”, és aki évszázados – sőt évezredes – tapasztalatai alapján mérlegeli a két fő hitelfelvevő – az internacionalista szociálliberális és a nacionalista nemzeti erő – helyzetét, és érdekei szerint örökkévalóvá igyekszik tenni a hitelfelvételi, eladósító rendszert. Ezért egyik felet se engedi, hogy végső győzelmet arasson, és legkevésbé, hogy az adósi szereptől megszabaduljon. A Befektető, a Piac, összefogva a hitelminősítőkkel, az IMF-fel maga is igyekszik elősegíteni a válságokat, hamisít, csal, visszaél az erővel.
A Befektető működteti a hetvenes évek eleje óta a „hitelszivattyút”, amely folytonos függésben tartja az országot. A másik ellenség az EU, amely hazug ígéretekkel utolérést ígért a perem országainak, de ehelyett kifosztotta őket. Az Orbán-rendszer egyszerre harcol a két ellenséggel: a Befektető profitját megcsonkította, és egész rendszerével tagadja az EU politikáját, példát mutatva Európa elnyomott országainak.
Itt konszolidáció nem lesz, nem lehet. A „második összerakás” azt jelenti, hogy az elkészült intézmény- és jogi rendszer, a nemzetközi vállalatokra, bankokra beállított „adószivattyú” és a klientúravásárlás, megfélemlítés utáni menet az életforma-beszabályozás, életforma-diktatúra kialakítása lesz a következő ciklusban. Egy konszolidálatlan, ugyanakkor történeti múltjában konszolidációhoz szokott, egy lemaradó, ugyanakkor utolérésre és utánzásra nevelődött társadalmat, individuális versengéshez szokott egyéneit próbálja a bölcsőtől a sírig orbáni életformára kényszeríteni a születő rendszer.
A példa előtte a török, erdogani „puha iszlám”, az orosz, putyini nép- és nemzetnevelés: az életforma-elnyomás, a kölcsönös gyanakvás, megfigyelés, helyretétel, besorolás, vagyis az egységes és uralkodó, nemzeti normakánon jobban fegyelmez, mint a közvetlen hatalmi erőszak. A saját erkölcs, lelkiismeret, tisztesség automatizmusaitól való megfosztás és a mi erkölcsünk, a mi lelkiismeretünk, a mi tisztességünkből való központi részesítés egy olyan társadalomban, amelyben ennek mély hagyományai vannak, visszailleszkedést jelenthet a „magyar világba”.
Amikor magától értetődővé és megkerülhetetlenné válik, hogy így nevelj, oktass, szerepelj vizsgán, légy szülő, nagyszülő, gyermek, testvér, tanár, és aki másképpen tesz, az vesztes, az életben nem viszi semmire, a faluban, a városban, az országban nincs helye. Így gyógyíts és gyógyulj, így szórakozz és szórakoztass, ilyen házban élj, ilyen stadionban, így találkozz, és így viselkedj! Mi büntetünk, és nem a jog, mi döntünk az érdemekről, és nem a teljesítmény, mi mondjuk meg, hogy ki vagy. Legyél mi, és akkor mi te leszünk!
Az életforma-diktatúra legfőbb ellenfele Budapest. Ez a romjaiban is sokszínű, összevissza, fegyelmezetlen, félig európai, szabadon fiatal, ellenőrizhetetlen nemzetközi nagyváros. Felcsút isteni rendjével szemben kárhozat és pokol. De Orbán és Lázár megtanulta Machiavelli leckéjét: egy város megtartásának legjobb módszere, ha megsemmisíted! A metropolist intézményesen megsemmisítették, amikor a kerületi polgármesterek hatalmába adták, amikor tulajdonát megkérdőjelezték, amikor intézményeit elragadták.
Amit ki lehetett belőle lopni, kilopták. Csak idő kérdése, hogy önkéntelenül is ellenálló egyetemeit lerombolják. Befektetőit elriasztják. Majd a Provincia csizmájával rátaposnak a romkocsmákra, megölik a még létező színjátszó helyeket. A budapesti Fidesz, a párt és a választó gyalázatos és városáruló tette, amellyel saját lakhelyét, világát megsemmisíti, kísértetiesen emlékeztet az 1919-es ellenforradalmi és az 1944-es nyilastörténetre: megcsókolni azt a kezet, amely az arcunkba vág, megnyalni azt a csizmatalpat, amely a fenekünkbe rúgott.
Gyermekeink elmondhatják majd: egyetlen dolgot adtatok nekünk, hogy elmenekülhetünk ebből a városból, ebből az országból. De mit tegyünk mi, akik szeretjük ezt a várost? Akiknek nagyszülei, szülei itt vannak eltemetve a Farkasréten, akiknek anyja élelmet vitt a csillagos házba, akiknek apja a nyócker Szűz utcájában nőtt fel, járt gimnáziumba, egyetemre, tanított, és aki már akkor is az ötös buszon utazott, amikor...? Itt születtem, éltem, itt fogok meghalni. Van, amikor a világért, máskor a nemzetért, megint máskor a városodért kell ellenállnod, tenned. Most Budapestért.
Már itt a szörnyeteg.
