A menekülthullám nem pusztán súlyos „nagypolitikai” kérdések sorát vetette elénk, érzékenyen érintette az átlagembereket is. Még azok is személyes élményekről számoltak be, akik egyetlen menekülttel sem találkoztak.

Foszladoznak a délvidéki illúziók. Az eddig példamutató egységgel dicsekvő Vajdasági Magyar Szövetségben pártszakadás történt. A magyar határzár miatt a szerb–magyar viszony sem olyan harmonikus többé, amilyen néhány hónappal ezelőtt volt.

Egyre többször halljuk, legutóbb ebben a rovatban Lengyel László is szóvá tette, hogy a kelet-közép-európai társadalmakban erősödnek a tekintélyelvű tendenciák és kormányzási modellek. Mind többen tartanak a „puha diktatúrák” lehetőségétől. Jellemző azonban, hogy az nem a felülről irányított erőszak szüleménye, nem idegen szuronyok kényszerítik a népre, hanem szabad választások legitimálják, mivelhogy a lakosság többsége ebben látja a kiutat.

Huszonöt évvel a rendszerváltás után óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért nincsenek a határon túli magyarság köreiben baloldali vagy liberális politikai pártok.

Képtelen helyzet: a hivatalos diskurzusban a nemzeti egyetértés retorikája dominál, a mozaikos kép helyett homogén nemzetkép uralkodik el, amelyben a kisebbségi kultúrák rezervátumokat, egzotikus skanzenokat képviselnek. Holott nem azok, de a szimbolikus és homogén nemzetkoncepció azzá teszi őket.

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin belgrádi látogatásakor óhatatlanul eszembe jutott Ady Endre gondolata a Keletről Nyugatra tartó, de szívesen visszamászkáló Magyarországról. Úgy tűnik, Szerbia is ezen országok közé tartozik, ami végső fokon derűlátó megállapítás, hiszen mégiscsak jobb, mint ha végérvényesen Keleten kötne ki.