Nem lehet azonban mindezért csupán a politikát és annak művelőit kárhoztatni, hiszen ebben a kérdésben sokszor az egymással szemben álló értelmiségiek is hasonló álláspontot képviselnek. Sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a külhoni magyarok, ahelyett hogy a kultúrára helyeznék a hangsúlyt, megengedték, hogy a politika még ebben a vonatkozásban is maga alá gyűrje a kultúrát. A nagy európai országok tekintélyüket a keleti régiókban igen erős kulturális offenzívával erősítik, olyannyira, hogy törekvésüket különböző csatornákon anyagilag is támogatják. Ezzel szemben a vajdasági példa arról szól, hogy a kisebbségi kultúra egyre inkább kivonul a szerbiai kulturális térből. A kultúra helybeli korifeusai úgy gondolják, hogy ez többé nem fontos!?
Ez a hozzáállás magyarázható a kultúra általános leértékelésével. Egykor például a Vajdaságban 16 könyvkereskedésben árultak magyar nyelvű könyveket.Ma sehol egy könyvkereskedés, amelyben lenne legalább szerény magyar nyelvű választék. Ezek a könyvkereskedések húsz-harminc évvel ezelőtt nemcsak árusítóhelyek, hanem találkozóhelyek is voltak. A könyvesboltokon jó pénzért túladtak, vagy bezárták őket, helyettük elszaporodtak a kisebbségi pártirodák. Vészesen lecsökkent a kulturális terek száma. Anno ez volt az első jel, de senki sem reagált rá.
Az új privatizációs törvény miatt a kisközösségek „találkozási pontjának” számító helyi magyar médiumok száma a közeljövőben még rohamosabban csökken majd. A kulturális terek zsugorodása végzetes következménnyel jár, hiszen a nemzeti identitást mindenekelőtt az anyanyelvű kultúra biztosítja. A kisebbségi szociológusok gyakorta hívták fel a figyelmet arra, hogy a falvakból a városokba költöző kisebbségiek, akkor is, ha magasabb képzettségűek, könnyűszerrel asszimilálódnak. Ezért nem kell az egyébként leállíthatatlan városiasodást okolni – mint annyian teszik –, hanem szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az embereket nem készítettük fel a városi életformára, illetve nem készültünk fel a falusi emberek befogadására.
|
Végel László: Neoplanta; képek az Újvidéki Színház díjnyertes előadásából
Molnár Edvárd / MTI |
A város ugyanis bonyolultabb szerkezet, felosztott és felaprózott, gazdag választékú kulturális terekkel és szubkulturális trendekkel. Ha ilyen terek nincsenek a kisebbségen belül, akkor a magyar polgár vagy azonnal, vagy lassan átpártol egy másik kultúrába, annak ellenére, hogy magyarnak vallja magát. A másik, a rosszabbik eset az, hogy fokozatosan beolvad a többségi szubkultúrába. Napjainkban nem működtethetők jól ellátott magyar nyelvű könyvkereskedések, ezeknek a tevékenységét anno a jugoszláv állam támogatta. Úgy értesültem, hogy ennek nincsenek meg az anyagi feltételei.
A mai piaci körülményeknek inkább azok a kis klubszerű helyiségek felelnének meg, ahol a magyar könyvek mellett magyar nyelvű újságokat, magyar borokat és más magyar specialitásokat is lehetne kapni, esetleg kóstolni. Itt lehetne prospektusokat tartani például a magyar fürdőkről, a színházak repertoárjáról, a koncertek, szabadtéri játékok műsoráról… Mivel ezek a klubok nem szigetelhetők el a többségi nemzettől, természetesen árusíthatnák a magyar irodalom szerbre fordított műveit is. Kiállíthatnák az európai nyelvekre lefordított magyar szerzők könyveit, vagy kézbe lehetne venni a Magyarországon megjelent angol, francia vagy német nyelvű újságokat, folyóiratokat.
Ezeknek a kis kluboknak főleg azokban a vajdasági kisvárosokban lenne létjogosultságuk, amelyekben a magyarok szórványban élnek, mivelhogy közös kommunikációs teret jelentenének a kisebbségi polgárok életében. Már több évtizede hallgatom, amint az alkalmi beszédekben szép szólamok hangzanak el a szórványokról, a kisebbségi létről stb. De mindaddig, amíg nem alakulnak ki a szórványokban a közös terek, addig az effajta aggódás csak jóindulatú politikai demagógia. Aki nem kelt életre, illetve nem teremt kulturális tereket, az ne beszéljen többé a szórványról!
A példaként említett klubok/kávézók fokozatosan gazdaságilag is talpra állhatnak. A bejáródás időszakában persze valameddig támogatni kellene őket. Családi vállalkozásként kultúrát terjesztenének, sőt új munkahelyeket biztosítanának. Nem meglepő azonban, hogy az új, az anyaország által is támogatott vállalkozások nem ebbe az irányba mutatnak. Háttérbe szorult a szórvány, amely a kisebbségen belül fokozott támogatást érdemelne. Felülkerekedett az az elképzelés, hogy nem a kis- és a családi vállalkozások, hanem egy erős kisebbségi tőkés lobbi lassítja az utóbbi időben vészes méreteket öltő elvándorlást. Paradox helyzet keletkezett.
Aki a földművelést vagy az állattenyésztést kívánja modernizálni, kénytelen-kelletlen gépesíteni fog, hogy kevesebb munkaerőt alkalmazzon, mert máskülönben versenyképtelen lesz. Az ilyesféle modernizálás logikus és érthető, a pénzügyi hátterét rendes szerbiai bankkölcsönökkel kell megteremteni, nem pedig a kisebbség otthonmaradását támogató alap tőkéjével. Szerbiában is léteznek ilyesféle állami befektetési alapok. Ha esetleg a magyar üzletembereket e téren diszkriminálják, akkor a kisebbségi politikusoknak kellene a sarkukra állni, számon kérni az arányos támogatási straté giát. Ugyanúgy, mint az arányos foglalkoztatást is, amelyről igen kevés szó esik. Nem várható el, hogy tétlenségüket az anyaországi adófizetők pénzével hozzuk helyre.
A magyar kormány 11,5 milliárd forintot szánt gazdaságélénkítésre, s erről a Vajdaságban élénk, időnként éles, de nem kellőképpen előkészített vita bontakozott ki. Nyilvánosságra került egy lista, amelyből kiderült, hogy a politikai elit inkább a magyar nagyvállalkozókat támogatja, vagyis az oligarchikus változat mellett döntött. Az elit képviselői szerint szó sincs végleges listáról, csak egy modellről, mondják. Viszont éppen a modell a döntő kérdés, mert kialakítható egy másik családi és kisgazdasági modell is, amelyet – érthető okokból – főleg a fiatalok támogattak, azzal a megjegyzéssel, hogy az előző listán sok pártfunkcionárius szerepel.
Tegyük fel, hogy a lista tényleg nem végleges, a kétféle modell azonban kikristályosodott: az egyik az oligarchikus, a másik a kisgazdasági. Hogy a 250 ezres lélekszámú kisebbségben melyik a jobb, az rövidesen kiderül, ha nem előbb, akkor a soron következő népesség-összeíráskor. De érvényesüljön bármelyik modell, végzetes hiba lenne, ha az anyaországi gazdasági támogatást nem sikerülne már az első lépésekben ötvözni a kulturális érdekekkel.Ezen a ponton derül ki, hogy a kultúrát és a gazdaságot főleg a kisebbségi közösségekben nem lehet egymástól elválasztani, vagy elvonatkoztatni, azzal a csalóka reménnyel, hogy majd a távoli jövőben találkozik a kettő.
Ez a dilemma főleg a magyarországi adóforintok esetében vetődik fel. A magyar adófizető polgárok szolidaritására nagy szükség volt és lesz, ám elsősorban olyan célkitűzések megvalósítása érdekében, amelyeknek a támogatása a szerb államtól nem kérhető számon. Üdvös, ha vannak vajdasági magyar milliomosok, akik meggyőződésből, nem pedig kedvező vagy vissza nem térítendő kölcsönökért cserébe esetleg támogatják a magyar nemzeti kulturális érdekeket. Őket is támogatni kell, amint a szerbiai környezetben sérül az esélyegyenlőségük. A kisebbségi magyar politikusok feladata, hogy a vajdasági magyar nagyvállalkozók a szer biai pályázatokon etnikai okok miatt ne kerüljenek hátrányos helyzetbe, hiszen a kisebbségi polgárok is fizetik a szerb államnak az adót.
Nemcsak adóforintok léteznek, hanem adódinárok is! Főleg most, amikor a kisebbségi párt kormányon van. Az is üdvös, ha a vajdasági magyar nagyvállalkozók a magyarországi nagyvállalkozókkal karöltve EU-pályázatokon vesznek részt. Az anyaországi adófizetők forintjaiból inkább a nagyon széles alapú, tágabb értelemben vett kulturális hátterű, identitásmegőrző családi vállalkozásokat, a fiatal magyar szakembereket, az elvándorlás kényszere előtt álló személyek maradását serkentő tervezeteket kellene támogatni. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a „kisebbségi oligarchamodell” nemcsak a nagyvállalkozók elleni ellenszenvet gerjeszti (ez Szerbiában máris nagyon erős), hanem a kisebbségi polgárokat is elidegeníti a közösségtől.
