A közvélemény-kutatók is megállapították: a magyarok elégedetlenek a valósággal, a választások viszont arról tanúskodnak, hogy elégedettek a kormánypárttal.
A miértre a kávéházakban sem kaptam választ. El kell ismernem, hogy a budapesti kávéházi kultúra valóban nyugatias, de míg Újvidéken vagy Bécsben általában el lehet, sőt, el kell cseverészni a pincérrel vagy a pincérnővel az élet ügyes-bajos dolgairól, addig ez Budapesten szinte lehetetlen. Ez a viszonyulás számomra azt jelzi, hogy
az idegennel, az ismeretlennel szemben nagyobb a tartózkodás – még akkor is, ha magyarul beszél. Ezt többször is érzékelhették a Szerbiából Budapestre áttelepült ismerőseim és barátaim. Őket előbb jugóknak, újabban szerbeknek nevezik.
Nem járnak jobban az erdélyi vagy a szlovákiai magyarok sem, őket szlovákoknak vagy románoknak nevezik. A nyelvjáték tulajdonképpen arról szól, hogy az ismeretlent valamivel meg kell különböztetni. Ezek az „apróságok" végül is arról tanúskodnak, hogy a jelenlegi, erősödő magyarországi xenofóbiát nemcsak a migránsokkal való ideiglenes találkozás idézte elő, s nemcsak a jelenlegi politikai elit propagandájának tudható be, hanem permanens a másságtól való udvarias tartózkodás, esetleg a félelem. A politika csak rájátszhat erre
az életérzésre.
A színházi környezet valamennyivel többet árult el a jelenlegi állapotokról. A véletlen úgy hozta, hogy elsőként Csehov drámáját láttam Ascher Tamás rendezésében a budapesti Katona József Színházban. A Sirály végső fokon a művészi sorsról, hitvallásról (is) szól egy adott társadalomban. Ha a drámát Budapesten viszik színre, akkor a színpadi műbe óhatatlanul is beszűrődik a magyar társadalom, a magyar művészi sors, írói hitvallás. Kissé csalódottan hagytam el a nézőteret, valahogy túl szokványosnak tűnt az aprólékosan felépített színházi nyelv. Az előadás kisstílű világa elgondolkodtatott: még az írói becsvágyakkal megáldott szereplő is pitiáner alak. Ebben a Sirályban senki semmit sem gondol komolyan.
Ha budapesti író lennék, akkor az előadás után megbántódnék, hiszen a darab mégiscsak arról szól, hogy ez a világ engem is pitiánerré tett.
Ekkor azonban eszembe jutott a közlekedési eszközökön uralkodó feszült hangulat, az árusok és a vevők panasza, a pincérek bizalmatlansága az ismeretlentől, a másságtól való félelem. Miért ne tenné pitiánerré a polgárokat a permanens gyanakvás, a másságtól való tartózkodás?
Vajon a kilencvenes évek nagy európai nyitása után Magyarország zárkózottabbá, óvatosabbá vált?
– faggatózom. Vajon az előadás mégiscsak feltárt valamit, amit nem szívesen veszünk tudomásul?
Ezt a dilemmát vetették fel a kisebbségről szóló budapesti tapasztalataim is. Mivel a Vajdaságban élek, óhatatlanul szóba kerültek a magyar kisebbségi kérdések is. Azon lepődtem meg a legjobban, hogy milyen keveset tudnak itt a határon túl élő világáról, ami azért is meglepő, mert a róluk való gondoskodás a mai hivatalos nemzetpolitika része. Az információáramlás szabad, a magyarországi sajtóban több hír jelenik meg, mint négy-öt évtizeddel ezelőtt.
Most éppen az a nap híre, hogy Magyarország a kisebbségi gazdaság serkentése címén 50 milliárd forintnyi segélyben részesíti a vajdasági magyar kisebbséget. Igen, gurulnak a forintok, még nem tudni pontosan, hova. Ez lehet hír, de a kontextus elmarad: kisebbségek mindennapi gondja, avagy kultúrája és „mássága". Ennek ismerete nélkül pedig az ötvenmilliárdot egyesek soknak tartják, mások pedig méltányosnak, ám nem arról folyik a szakszerű eszmecsere, hogy mire és miként kell elkölteni ezt vagy az ennél kisebb összeget.
|
Meghökkentő, hogy Újvidéken vagy Belgrádban több derűs polgárral találkozni, mint Budapesten
M. Schmidt János / Népszabadság/archív |
A kisebbségi közösségekről való anyaországi ismerethiány azért is meglepő, mert az információ szabadon áramlik, viszont ettől függetlenül nagy az eltérés az anyaországi magyarok és a határon túliak recepciója között. A Vajdaságban a magyar polgárok elsősorban a budapesti közszolgálati adókat kísérik figyelemmel, ami odavezet, hogy ezek a polgárok jobban tudják, mit történik, milyen napi-politikai harcok dúlnak Magyarországon, mint otthon, saját környezetünkben.
A nemzetegyesítés ma divatos szó lett. Ez valamilyen szinten tényleg létrejött, ám főszereplői a közszolgálati és a kereskedelmi adók.
Ők – főleg a kereskedelmiek – végzik a „nemzetegyesítést", nem a politikusok, akik inkább megosztanak. Csak az a baj, hogy ezek az adók inkább mennyiségi és nem minőségi változást hoztak. A bácskai magyarok jól ismerik az anyaországi médiasztárok életét, a magyar kultúra értékeiről azonban alig tudnak valamit.
Az interakció hiánya, az egyirányúság is a magyar társadalom zártságát dokumentálja. A zártság ténye azokat is kísérti, akik egyébként a nyíltságot hirdetik, és felháborodtak a migránsellenes kampányokon. A média ugyanis olyan, amilyennek a politikai és a kulturális (!) elit, a magyar társadalom formálja. Azt közvetíti, ami az elitnek fontos vagy a tömegeknek érdekes.
Ascher Sirálya tehát mégiscsak tanulságos. Az előadás után találkoztam kritikusokkal, akik elmondták, hogy egykor voltak másmilyen Sirályok is, amelyekben nem a pitiánerség uralkodott, hanem szabadon szárnyalt a képzelet.
Hihető, hiszen a nyolcvanas években a magyar demokratikus ellenzék is nyitottabb volt, nemcsak Európa, hanem a nemzeti kisebbségek iránt is. Ha nem voltak hivatalos csatornák, akkor alternatív vagy titkos csatornákon áramlottak az ismeretek. A demokratikus ellenzék – a népieké és az urbánusoké egyaránt – kultúrájának része volt a szomszédos népek és a határon túli magyarok világának ismerete. A többpártrendszerben szocializálódó értelmiségi nemzedék viszont bezárkózott a saját anyaországi politikai konfliktusaiba, avagy az ezekből kikövetkeztethető kulturális bozótharcokba. Ebben az ellentétben a kisebbségi másságnak nincs helye.
A demokratikus ellenzék nyitott hagyományai a kisebbség irányába veszni kezdenek. Az egyik oka ennek mindenképpen a rendszerváltási remények elsorvadása. A reményvesztett társadalom, vele együtt az értelmiségiek is bezárkóznak saját világukba. A nyitottság vágyából legfeljebb annyi marad, hogy ámulva csodáljuk Berlin nyitottságát. A demokratikus ellenzék nyitott hagyománya elsikkadásának másik oka pedig éppen a hivatalos homogén nemzettudatról szóló diskurzus erőltetése.
Sokszor engem is bosszant, amikor
a pesti villákból érkező nemzetpolitikusok megjelennek a Vajdaságban és felmondják a leckét, mi a magyar, és hogy hogyan kell magyarnak lenni. Nem kételkedem őszinte szándékukban, de tudniuk kell, hogy ami számukra csak politika, az a kisebbségi ember számára a teljes élet. A való világ.
Nemcsak a pártokban és az értekezleteken találkozik vele, hanem amint kilép az utcára, amint eldönti, hogy magyar nyelvű iskolába írassa-e a gyermekét vagy sem. Szinte minden órában áldozatot hoz nemzeti hovatartozása érdekében, ami nem holmi elvont hivatástudat, hanem konkrét anyagi következményekkel járó áldozat. Ha magyar iskolába íratja, akkor ez többletkiadással jár, még akkor is, ha részleges támogatást kap, noha ebben sem részesülhet minden magyar. Ha helyt akar állni például a saját környezetében, akkor magyar nyelvű újságokat vásárol meg szerb nyelvűeket is, mert tudnia kell, hol él, mi vár rá. Nem vállalhatja fel a magyar rezervátumot, mert akkor vesztes lesz. Egyszerre kell részt vállalnia két világban, kétféle tapasztalat találkozik benne, amelynek következtében születik valami új.
Magyar másság ennek az újnak a neve.
A hivatalos nemzetpolitika pátosza nem képes értelmezni a kisebbségi élet másságát, a megkettőzött tapasztalat és kultúra következményeit és feltételeit. A homogén magyarságeszmény nem érti a magyar másságokat!
Van azonban egy harmadik oka is a demokratikus ellenzéki hagyomány elsorvadásának. Attól való félelmükben, hogy a kisebbséggel való foglalkozás a nacionalizmus felé sodorja vagy a nacionalizmus csapdájába ejti őket, sokan jobbnak látják, hogy ne vegyenek tudomást róla, vagy ha mégis, akkor egyféle központi értékrend, illetve kánon szempontjából értelmezik.
Félelmüket azzal igazolják, hogy a politika a kisebbségi kérdést, akárcsak a Trianon-diskurzust sokszor belpolitikai céloktól vezérelve instrumentalizálja. Ennek következtében a kisebbség iránti érdeklődés valóban a „nemzeti öncélúság" (Fülep Lajos) prédája lesz. Vajon az egyik csapdától való félelem közepette nem esnek-e bele a másikba? Vajon hogyan lehet valaki híve az európai másságnak, ha nem ismeri el a kisebbségi másságot? Hiszem ugyanis, hogy
a másság felismerésének és elismerésének első lépcsőfoka nem Berlin vagy Párizs, hanem Újvidék, Kolozsvár és Pozsony.
Szerintem nagy hiba ezeket a pontokat megkerülni, legalább akkora, mint ott megfenekleni.
