A vajdasági kisebbségi közéletben mindez, mondhatom, sokkal bonyolultabb formában jelent meg. A kilencvenes években, Milosevics uralma idején az európai csatlakozás kérdésében a magyar kisebbség egységes volt, a milosevicsi Európa-ellenes, nacionalista politika állandó ellenzékének bizonyult. Az egyre szaporodó magyar kisebbségi pártok az Európa-kérdésben szót értettek egymással, azok a magyar választópolgárok, akik nem szavaztak a kisebbségi pártokra, azokra a belgrádi pártokra voksoltak, amelyek az EU-csatlakozást sürgették.
Ennek köszönhetően, a vajdasági magyarok között a Demokrata Párt tett szert nagy népszerűségre. Az általános elvárások (az életszínvonal növekedése, a jogállamiság erősödése) mellett a kisebbségi polgárok remélték, hogy a csatlakozás átjárhatóvá teszi a határokat, gazdagodnak a magyar–magyar kapcsolatok, a többségi nacionalizmus pedig táptalaját veszti. A kilencvenes években és a XXI. század első évtizedében a vajdasági magyar kisebbség egyértelműen Európa-párti volt, és ennek köszönve a szerb demokratikus ellenzék körében nagy megbecsülésnek örvendett. A magyar kisebbség megbízható szövetségese volt a szerb demokratáknak, és ez nemcsak pártszinten mutatkozott meg, hanem a mindennapi életben is. 2010 után azonban már feltűntek a változás jelei, a menekültkérdés pedig radikálisan kiélezte, láthatóvá tette őket.
Mi történt valójában? Miközben Szerbiában erősödött az Európa-orientáció, a vajdasági magyarság körében egyre inkább erősödött az Európa-szkepticizmus.
A szerbiai képviselőházban a csatlakozást elutasítók száma jelenleg elenyésző. A szélsőjobb szervezetek szerepe és hatása jelentéktelen. Az egykori szélsőséges radikális pártból kiszakadt, majdnem kétharmados többséggel rendelkező, erősen nemzeti színezetű, jobbközépen álló, rendkívül nagy népszerűségnek örvendő Szerb Haladó Párt magalakulása óta Európa-pártinak számít. Beszédmódját az EU-mimikri jellemzi.
Az EU-csatlakozás programja tehát hivatalos lett. Ebben a helyzetben az uniós orientáció a magyarok részére többé nem jelent ellenzékiséget, úgyhogy az Európához való viszonyulás nem jelenti ugyanazt, mint Milosevics idejében. Időközben a magyar közösségben jelentős elmozdulásokra került sor. Egyre nagyobb teret hódított a Fidesz által szorgalmazott Európa-kritika.
A magyar határkerítés felállítása fokozta a magyar kisebbség Európa iránti szkepticizmusát. A Vajdasági Magyar Szövetség az ötlet közzététele után nyomban hangoztatta, hogy a szögesdrót kerítés használ Szerbiának és a magyar kisebbségnek (is), miközben a szerb kormány képviselői helytelenítették a felállítását.
A kormány igyekezett jó, baráti viszonyt ápolni a magyar kormánnyal, ám a szerb sajtóban megjelent nyilatkozatok, illetve a közvélemény egyértelműen elítélte a kerítés létesítésének még a gondolatát is. Egyre ironikusabban írtak a VMSZ-ről, a magyar pengésdrót kerítésről, a déli határzárról.
A politikai játéktér bonyolultságát bizonyítja, hogy míg a kilencvenes években Magyarország példás uniós csatlakozását a szerb liberális demokraták példaképül állították be, addig a jelenlegi magyar kormány Brüsszel-ellenes retorikáját a szélsőjobb képviselői tekintik hivatkozási alapnak.
Rövid idő leforgása alatt teljesen új helyzet állt elő. A független, a nemzeti kisebbségek irányában jóindulatú, európai orientációjú sajtó eddig dicsérte Magyarországot, jelenleg azonban bíráló hangnemben ír róla.
|
Plüssfigura Röszkénél a magyar pengésdróton
Marko Djurica / Reuters |
A szélsőjobb pedig eddig bírálta, most dicséri. Legfőképp Orbán Viktor bejelentését emeli ki, miszerint a multikulturalizmus megbukott, és Magyarország nem kíván multikulturális ország lenni. A szélsőségesek ennek a gondolatnak az elfogadását javasolják a jelenlegi szerb kormánynak is. Hogy a szélsőjobb erősödése, vagy pedig társadalmi befolyásának növekedése (amire főleg a migránsválság miatt van esélye) milyen következményekkel jár a magyar kisebbségre nézve, nehéz megjósolni.
Annyi azonban bizonyos, hogy a nemzetállam fetisizálása, az államnyelv forszírozása, az újabban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő multikulturalizmus-ellenes program csökkenteni fogja a kisebbségi jogokat.
Amennyiben a kisebbségi párt a magyar politika függvényében ezt az eszmét pártfogolja, akkor az minden bizonnyal bumerángként csap vissza rá. A bumeráng árnyékában igyekszik a magyar kisebbségi politika megfogalmazni a programját.
A Magyar Nemzeti Tanács irányította magyar sajtó egyértelműen kerítéspárti volt, azzal a magyarázattal, hogy az unió képtelen megfékezni a menekültáradatot, és ezért veszélybe kerülnek az „európai értékek”. A kisebbségi közvéleményben egyre mélyebb gyökeret eresztett a gondolat, hogy az Európa Unió nem biztosítja a kisebbségek kollektív jogait, hiszen az unió dokumentumaiban nem szerepelnek a kisebbségi autonómiák. Ugyanakkor a magyar közösség tagjai a kettős állampolgárság bevezetése után immár nem tartják elsőrangú kérdésnek a határok légiesítését, mivel magyar útlevéllel az unión belül szabadon járhatnak-kelhetnek, vállalhatnak munkát.
A kisebbségi elvándorlás nem enyhült, inkább fokozódott, csakhogy a vajdasági magyar fiatalok immár nem Magyarország felé veszik az irányt, mint a kilencvenes években, hanem a nyugati országokba.
A kulturális kapcsolatok valamelyest gazdagodtak, viszont csak egy szűk réteget érintenek. A tömegekben inkább a magyarországi tévéstúdiókból sugárzott amerikai szubkultúra hatása érzékelhető, mintsem a nemzeti kultúra legértékesebb alkotásaié. A nyolcvanas években 16 vajdasági településen árusítottak magyarországi könyveket. Ma elvétve bukkan fel egy-egy címszó rendszertelenül. A könyvtárak a klasszikus magyar írók műveihez is nehezen jutnak hozzá.
A fiatal vajdasági nemzedék elvándorlásának következtében a vajdasági magyar kultúra mindinkább folklorizálódik, mert az illetékesek ebben látják a nemzeti identitás megőrzésének legmegfelelőbb formáit. Az elöregedő kisebbségi társadalom mindinkább elszigetelődik a többségi társadalomtól. Sokan tévedésben élnek, mert ebben is az identitás megőrzésének esélyét látják.
Ez kiderül abból is, hogy növekszik azok száma, akik alig beszélik a többségi nemzet nyelvét, ami lényegesen csökkenti érvényesülési lehetőségeiket és mobilitásukat.
Ez főleg a magasan képzett munkaerőre érvényes, hiszen az elmúlt évtizedekben a fiatal nemzedék jelentős része Magyarországon fejezte be tanulmányait. Ők akkor is nehezen találják fel magukat Szerbiában, ha netán visszatérnek a szülőföldre. Legtöbbjük azonban nem jön vissza. A magyar tannyelvű gimnázium adatai a Vajdaságban arról tanúskodnak, hogy ez a folyamat nem állt le, sőt.
Ezek után a magyar társadalommal és a szellemi élettel való kapcsolat főleg a politikára szorítkozik. A hivatalos magyar politikai diskurzus feszültséget teremtett a territoriális és a nemzeti identitás között, a nemzeti egység jelszava háttérbe szorította a helyi, a vajdasági identitást. A vajdasági magyarok jelenleg sokkal jobban tájékozódnak a magyarországi politikai életben, mint a szerbiaiban. Ez kiderül például a ballib fogalmának meghonosodásából is. Szerbiában nem volt határozott profillal rendelkező liberális párt, baloldalinak viszont Milosevics Szerbiai Szocialista Pártja nevezte magát,
ami a magyarok szemében a végsőkig lejáratta a baloldalt. Ez ennyire Josip Broz Titónak sem sikerült.
Jelenleg a magyar tömegek nem Tito-ellenesek, mert akkor nagyobb biztonságban éltek, viszont a nómenklatúra igen, ezt főleg a 44/45-ös magyarellenes retorziókra alapozza. A vajdasági magyar közösségben számos párt alakult, de egyik sem merészelte liberálisnak vagy baloldalinak nevezni magát. A politikai térkép tehát teljesen más jellegű, mint a magyarországi, ám a kisebbségi sajtóban a ballib terminus mégis meghonosodott. Így nevezik azokat, akik bírálják a neoliberális gazdaságpolitikát folytató kormánykoalíció tagjának, a VMSZ-nek egyik vagy másik politikai lépését.
A vajdasági magyarság tehát kettős életet él!
Az egyik a hétköznapi életet meghatározó szerbiai valóság, a másik pedig az anyaországi szimbolikus nemzetpolitika. A kettőt nem sikerült egyensúlyba hozni, ami szükségszerűen válsághelyzetet teremtett. Elszürkült az egykor izgalmas vajdasági magyar közélet, amely a jugoszláviai és a magyar szellemi élet között közvetítve saját autonóm értékrendet teremtett meg. A fiatalok elvándorlása miatt egyre inkább elöregedő kisebbségi társadalom szigetszerű életet él, a valóságos életben elszigetelten, és az áldozati szerepbe visszavonulva a szimbolikus nemzetpolitikával vigasztalódik.
A válságtünetek egyre érzékelhetőbbek.
Ez a kettősség tarthatatlan, mert elvándorláshoz vagy asszimilációhoz vezet.
A nemrégiben megalakult Magyar Mozgalom szószólói is a kisebbségi közösség válságáról beszélnek. Sajnos csupán a VMSZ politikájával, vagyis néhány ember teljhatalmával, a politikai pluralizmus és a dialógus hiányával magyarázzák a problémát, nem pedig az eddig kialakított értékrendek hiányosságával.
Egyelőre még nem tudatosodott, hogy a kisebbség két, egymással aszinkronban levő súlypont között elvesztette önbizalmát. Az egyre passzívabb és megosztottabb közösség lélekszáma fogyatkozik, a kisebbségi politikusok szerint viszont az új nemzetpolitikának köszönve eddig még soha sem látott csúcsokat ostromlunk. Ez is a kettős élet jellemzője.
