A szerb olajipart az orosz érdekeltségű Gazprom vásárolta meg. Vásárolta? Majdhogynem ajándékba kapta. Magyarországon a paksi erőmű bővítése növeli Oroszország súlyát az országban. A magyar kormány ódzkodik az Oroszország elleni embargótól, a szerb kormány hallani sem akar az embargó bevezetéséről, pedig tudvalévő, hogy ezzel lelassul az EU-hoz való csatlakozás üteme.
Hasonló volt a két kormány állásfoglalása a Déli Áramlat ügyében is. A gazdasági kérdésnél azonban fontosabb a politikai rokonszenv! Mint látjuk, a kisebbségi kérdés sem vitatéma, ami azt jelzi, hogy ebben is egyetértés született. Az optimizmus látszatra indokolt. Illetve nézőpont kérdése. Ugyanis az utcára kilépve mégiscsak Fülep Lajos zengővárkonyi lelkész mondata jut az eszembe. „Elcsendesednek a házak – és elnémulnak egész utcasorok, egész utcák” – írta a kiváló művészettörténész, a remek esszéista.
Szinte nem múlik el nap, hogy ne szembesüljek ilyen esetekkel. Mind többen ismerik be, hogy a menni vagy maradni kérdése eldőlt, mert a vajdasági magyarság jelentős számban a kivándorlást választotta. A közeli üzlet pénztárosnője, egy fiatal magyar lányka leszámolja a visszajáró pénzt, majd elköszön, tíz nap múlva már Svédországban lesz. A minap Zentán egy gimnáziumi tanárral beszélgettem, aki megilletődve mesélte, hogy a zentai végzős gimisták majdnem száz százaléka Magyarországon kívánja folytatni tanulmányait.
|
| Fotó: Népszabadság/archív |
Azután meg már karnyújtásnyira a nagyvilág! A volt osztálytársaimtól mást sem hallok, mint hogy éppen az unokákat búcsúztatják vagy éppen útra készen állnak Ausztráliába, Amerikába, Kanadába… a gyerekekhez dadának. A jelenség drámai. A Szakadék Nagyszálló (Musil) díszes teraszán rendezett ünnepségre emlékeztet. Nem segít ezen a helyzeten már az sem, hogy azt újabban Nemzeti Szakadék Nagyszállóra keresztelték. Persze tudomásul kell venni, hogy a kivándorlás általános jelenség, egész Szerbiát érinti.
A többségi nemzet tagjai is kivándorolnak, ha másképpen nem megy, akkor valahogyan magyar állampolgárságra tesznek szert, és úgy hagyják el az országot. Nem kell azonnal korrupcióra, vagy okirat-hamisításra gondolni. Újvidéken például már jó ideje egyre-másra nyílnak a magyarnyelv-iskolák, ahol lelkiismeretes, kemény munka folyik. Beszélgettem olyan fiatal szerb szakemberekkel, akik meg sem tudtak mukkanni magyarul, s egy év nyelvtanulás után elfogadható szinten kommunikálnak. Naivan akár arra is gondolhattam volna, mekkora szerencse, hiszen a Vajdaságban terjed a magyar nyelv, miáltal közelít egymáshoz a két nemzet.
Természetesen nem erről van szó!
Akik valamilyen szinten elsajátítják a magyar nyelvet, azok az állampolgárság megszerzése után távoznak az országból, és amilyen gyorsan megtanultak magyarul, olyan gyorsan el is felejtenek. Igazuk van tehát azoknak, akik arra hivatkoznak, hogy a többségi nemzet tagjai is elhagyják hazájukat, de a nemzeti kisebbség esetében a következmények sokkal súlyosabbak. Érdemes Fülep Lajos két háború közötti cikkeit figyelmesen olvasgatni. Olyan tanulságokat vonhatunk le, amelyekről szívesen megfeledkezünk.
Ugyanis Fülep meglátása szerint a gazdaságiak mellett az egykézésnek és az elvándorlásnak lelki okai is vannak. A vajdasági magyarság vészjósló elvándorlásának vajon vannak-e lelki okai? Hisz a lélekszám már 250 ezerre vagy az alá zsugorodott. De bevallhatjuk, hogy még ennyivel sem számolhatunk, hiszen a legutóbbi népszámlálás alkalmával a legtöbb magyar szülő azokat a gyermekeket is a szülőföldön élők közé sorolta, akikről biztosan tudta, hogy soha többé nem térnek vissza.
Az egyik nyomós ok kétségkívül az, hogy a vajdasági magyarság jelenleg igen sérült regionális öntudattal rendelkezik. A „jugoszláv időkben” könnyebben azonosulhatott Jugoszláviával, mint most Szerbiával. Erre idejekorán rámutatott Kocsa Popovics, a szürrealista kiáltványíró, a hatvanas években Tito marsall eurokommunistának számító, kegyvesztett tábornoka. Az albánok könnyebben azonosulhatnak Jugoszláviával, viszont nem fognak azonosulni Szerbiával, állította a háború kirobbanásának előestéjén.
Ez történt a vajdasági magyarokkal is, akiknek Tito idején erős regionális öntudatuk volt, mivel az etnikailag mozaikos Jugoszlávia ezt lehetővé tette. A felbomlás után azonban a regionális öntudat nemzetpolitikai szempontból egyszeriben problematikus lett, sokszor a rossz hírű nacionális magatartásforma szimptómájának nevezték. Helyette az egyetemes magyarság jelszava került előtérbe, amely gyengítette a regionális öntudatot meg értékrendet, és ami gyanúba is keverte a regionális öntudatot.
Hasonló lelki megingást idéztek elő az újabban egyre markánsabban kibontakozó nemzetpolitikai jelszavak. Az a jelszó, hogy „Magyarország a magyaroké”, látszatra kedves a kisebbségi polgár szívének, ám a mindennapi élet reflexeiben baljós visszahatást produkál.
Ha az előbbi állítás igaz (ezt az anyaországi hitvallást nem merészelik kétségbe vonni a kisebbségben), akkor igaz az is, hogy „Szerbia a szerbeké”, ami akarva-akaratlanul megingatja a regionális öntudatot, erősíti a hazátlanság érzését, és indokolttá teszi az elvándorlást azokban az esetekben is, amikor a gazdasági kényszer nem tenné.
Eltűnik a hazahúzó erő. Pedig lassan, de mégiscsak érkeznek a nyugati befektetők, akik képzett szakembereket keresnek. Kérdés: lesz-e magyar szakember? Nos, nemigen. A Vajdaságban jó ideje jelen vannak az anyaországi befektetők. A vajdasági városokban, így Újvidéken is azt tapasztaltam, hogy az ügyfelekkel dolgozó alkalmazottak nem kétnyelvűek. Nem hiszem, hogy szándékos politikáról van szó, hanem inkább arról, hogy nem találnak megfelelő kétnyelvű szakembert. Nem szerbet vagy magyart, hanem kétnyelvűt!
Elvben a magyarok között ilyenek bőven akadhatnának, ez lenne ugyanis a kisebbségi állapot egyik előnye, ám azok magyar állampolgárként Nyugatra távoztak. Ha ez az áldatlan helyzet már most ennyire nyilvánvaló, mi lesz holnap?
A magyar–szerb viszony ugyan nem olyan idillikus, mint ahogy a politikusok feltüntetik, de üdvözlendő, hogy legalább annak látják. Bizonyos pozitív jelek derengenek. Egyre kevesebb olyan politikai szöveg jelenik meg, amely minden kudarcunkért a szerbeket teszi felelőssé.
Ez nemcsak a két állam javuló viszonyával magyarázható, hanem azzal is, hogy a VMSZ jelenleg a kormánykoalíció tagja. Ez a szerb nemzeti jobbközép kormány olyan, amilyen, ám a VMSZ vállalja a felelősséget a munkájáért. A politikai játéktér részesei lettünk. Ez pedig azt jelenti, hogy többé nem lehet minden kudarc okát a többségi nemzetben keresni. Ha például a közintézetekben, a rendőrségen, a bíróságokon, a közvállalatoknál nem érvényesül a munkahelyek arányos elosztása, akkor nem csoda, ha a kisebbségi polgárok nagyobb számban vándorolnak el, hiszen ez rossz üzenet a számukra.
Ezúttal nemcsak „ők” felelősek, hanem „mi” is. A tét nem csekély! Az optimista szólamok nem segítenek. Ha a nemzeti együttműködés rendszerének egyik fontos, sajnos nem eléggé hangoztatott próbaköve, hogy a kisebbség lélekszámcsökkenésének mutatóját legalább a „szocialista idők” szintjére szorítsuk le (ez, bizony, nagy paradoxon!), akkor ez a program pótvizsgára kényszerül. Ha lesz még rá időnk. Mert a hangzatos jelmondatok csak szavak, a tények pedig tények. Már csak azzal mentegetőzhetünk, hogy annál rosszabb a tényekre nézve.
