Szembetűnő, hogy ez akkor következett be, amikor kiderült, hogy a VMSZ teljesen uralja a közéleti mezőnyt, ellenőrzi a sajtót, a kulturális intézményeket és a támogatási rendszereket. Vagyis az egység akkor szakadozott föl, amikor a párt hatalma és befolyása megdönthetetlennek tűnt. A legteljesebb egység idején keletkezett a legnagyobb repedés. Hogy mivel magyarázható ez? És miféle szakadásról van szó? Ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy a konfliktus egyértelműen az egypártrendszer konfliktusainak jellegére utal. Ez magától értetődő, hiszen a vajdasági pártéletben a többpártrendszeri keretekben egypártrendszer jött létre.
Nagy kérdés, hogy lehetséges-e a kisebbségben a többpártrendszer.
Egyre inkább kiderül, hogy a rohamosan fogyatkozó vajdasági magyarság lélekszáma – sajnos – nem éri el a valóságos többpártrendszerhez szükséges kritikus tömeget.
Húsz év alatt az egyszer hatalomba került, a közélet ellenőrzését megkaparintó párt ellenében nem születtek meg a politikai váltógazdaságot biztosító új pártok, legfeljebb törpe pártok szakadtak le. Tehát kialakul egy autoritatív struktúra, amely minden konfliktust „a jó és a rossz fiúkkal” magyaráz, ez pedig hosszabb távon permanens leszakadást, a közéleti dinamika megmerevedését és a szavazótábor szükségszerű zsugorodását idézi elő. Jelenleg a Vajdaságban ennek vagyunk tanúi.
A leépülés egyre szembetűnőbb. Ezt támasztja alá a robbanásszerű lélekszámcsökkenés is. Nincsenek pontos adatok arról, hogy a gyors fogyatkozásban mekkora szerepet játszik az asszimiláció és mekkorát a kivándorlás, de mégis a kivándorlás jelenleg a legfájóbb meghatározó tényező. A mostani elvándorlás ugyanis nem magyarázható csupán azzal, hogy most vált lehetővé a külföldi munkavállalás. A titói Jugoszláviában is szabadon lehetett külföldön munkát vállalni, s ennek feltételeit országok közötti szerződések biztosították. A vajdasági magyarok abban az időben is nagy számban vállaltak Nyugaton munkát, csakhogy ez inkább ideiglenes állapotot jelentett, vagyis a távozók egy idő múlva visszatértek.
A kilencvenes években csökkent a visszatérők aránya. Ebben az időben sok magyar távozott a szülőföldjéről, legfőképp az anyaországba. Ki a háborútól való félelmében, ki a jobb élet reményében. Ők, ahogyan ma mondják, „megélhetési menekültek” voltak. Magyarország vonzása szinte megtizedelte a vajdasági magyar értelmiséget (is).
Az elmúlt tíz esztendő viszont arról szól, hogy akik a háborútól való félelmükben távoztak, a konszolidáció után nem tértek vissza.
Mi több, még fel is gyorsult az elvándorlás, csakhogy ezúttal a vajdasági magyarok nem az anyaországba igyekeznek, hanem a nyugati országokba.
Az új elvándorlók tartósan kinn szándékoznak maradni. Eközben a kisebbségi párt a kisebbség helyzetének jelentős javulásáról nyilatkozik, a magyar kormány szerint pedig Szerbiában rendezték legjobban a magyar kisebbség helyzetét. A tartós távozásról tanúskodik, hogy a magyarlakta településeken a nagy kínálat miatt a legalacsonyabb az ingatlanok és a termőföld ára, ami arra utal, hogy a távozók nem szándékoznak visszatérni. Ez az olcsóság rendkívül vonzó az új bevándorlók számára, így egyre radikálisabban változik Észak-Bácska etnikai térképe.
A magyar elvándorlók jelentős része nem pusztán „megélhetési elvándorló”, hiszen főleg magasan képzett fiatalokról van szó, akik, igaz, jóval szerényebb körülmények között, a szülőföldön is biztosíthatnák az egzisztenciájukat.
Az ok tehát nem csupán gazdasági eredetű, hanem annak is betudható, hogy az elmúlt húsz évben alaposan meggyengült a vajdasági magyarok lokális identitása.
Felszakadoztak a közösséget összekötő szálak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy legutóbb a magyaroknak csupán egyharmada tartotta fontosnak, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsra szavazzon.
Ez a történet tehát arról is szól, hogy a kisebbségi közösségek a többpártrendszerben nem találtak olyan politikai szerveződési modellt, amely kellőképpen mozgósítaná a polgárokat, biztosítaná a dinamikus plurális közéletet, erősítené a közösséghez tartozás érzését. Ebből a helyzetből szükségszerűen következik a vezetői réteg beszűkülése és ezzel együtt a tekintélyelvű pártstruktúra kiépülése.
|
Pásztor István balra, Alekszandar Vucsics jobbra – az autoriter struktúra kisebbségi és többségi oszlopai
Molnár Edvárd / MTI |
Természetesen nem csupán ez a tényező játszik döntő szerepet. A többségi hatalom is jónak látja a kisebbségi egypártrendszert. Ez már a milosevicsi hatalom idején is megmutatkozott. A VMDK felbomlása után a Szerb Szocialista Párt meghatározta, hogy melyik „frakcióval” lép önkormányzati koalícióra, és melyikkel nem. A VMSZ-t választotta, s ezzel hosszú időre eldöntötte a vajdasági magyarok pártstruktúráját. Tehát a kisebbségi pártok lehetőségeit nagymértékben meghatározzák a többségi nemzet pártjai is, a többségi hatalomnak pedig megfelel a kisebbségi tekintélyelvű egypártrendszer, mivel abban pontosan tudja, kivel kell egyezkedni és alkut kötni.
A kisebbségi tekintélyelvű modelleket erősítik az újabb kelet-közép-európai politikai átrendeződések is. A posztszocialista országokban mindinkább erősödnek a nemzeti egységet, a nemzetállami érdekeket előtérbe helyező jobbközép pártok. A kisebbségi pártok pedig rendszerint a jobbközépen helyezkednek el, mivel elsődleges feladatuk a kisebbség nemzeti identitásának megőrzése, ezért a szótárukban elsődleges szerepet játszik a nemzeti diskurzus. Természetesen van egy fontos különbség is köztük.
A többségi pártok a nemzetállami ideológia, a nemzetállam érdekeinek nevében vívják hatalmi harcaikat, a kisebbségi pártok viszont a nemzeti azonosságtudat megőrzését tűzik ki célul. A motivációk különböznek, ennek ellenére a jobbközépen elhelyezkedő többségi és kisebbségi pártok között létrejönnek a közös alapok. Ha pedig az anyaországban is felülkerekedik a tekintélyelvű nemzetállami eszme, a kisebbségi párt akkor sem politizálhatna másként, ha akarna. Nem vállalhatja, hogy konfliktusba kerüljön az anyaországi kormánnyal, tehát kénytelen-kelletlen a saját államában is elfogadja ugyanazt a modellt.
Amennyiben a két állam jó viszonyt ápol egymással, ezen a kényszerpályán születhetnek akár jó kompromisszumok is. A vajdasági magyar kisebbség esetében ez derült ki a magyar határzár körüli vitából. A Vajdasági Magyarok Szövetsége egyértelműen támogatta a határzár felépítését, azzal a magyarázattal, hogy ez hasznos lehet Szerbiának is, Magyarországnak is. Az első napok feszültségét azonban a szerb és a magyar kormány közös ülése feloldotta, látszólag tehát rendeződtek az ellentmondások.
Mindez azonban csak rövid távon hoz megoldást, hiszen a nemzetállami eufória hosszú távon kisebbségellenes, akkor is, ha nem erőszakkal, hanem „demokratikus módszerekkel” él. Kiderül ez a kisebbségi jogok fejlődéstörténetéből is.
Megfigyelhető ugyanis, hogy a régióban a kisebbségi jogok ügye főleg az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában talál megértésre, ám amint az illető állam csatlakozik az unióhoz, a kérdés háttérbe szorul.
Mi több, a csatlakozás után az elért jogok gyakorlati megvalósulása is kérdésessé válik.
Röviden: a nemzetek fölötti kötelékek létrehozása, ez esetben az unióhoz való csatlakozás igénye aktualizálja a kisebbségi jogokat, a nemzetállami érdekek felülkerekedése pedig csorbítja. Igaz ugyan, hogy a hatalmi posztok elosztásában a kisebbségi és a többségi politikai elitek kiegyezhetnek egymással, látszólag tehát minden rendben lesz, de a mindennapi életben, a munka világában a kisebbségek háttérbe szorulnak.
A nemzetállami érdekek a gyakorlatban felülírják a jó törvényeket. Valójában tehát csapdahelyzet keletkezik. Konfliktushelyzet jön létre, ha a kisebbségi pártok nem lépnek szövetségre a kelet-közép-európai jobbközép pártokkal, és ellenzékből politizálnak, viszont a jobbközép koalíció hosszú távon legitimálja a társadalom mélyrétegeiben folyó asszimilációt és a „puha diszkriminációt”.
