Nem nevezte meg ugyan Magyarországot, de szóvá tette a határzárat, és megjegyezte, hogy
nem érti, miért huny szemet Európa a kerítés felett.
Mindez kisebb szóváltássá fajulhatott volna, ha nem lépnek közbe a magyar kisebbségi politikusok. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke bejelentette, hogy a kerítés jót tesz Szerbiának is és Magyarországnak is.
Ezek után az elnök fia, Pásztor Bálint szerbiai képviselőházi felszólalásában kitért az észak-bácskai, ezen belül is a magyarkanizsai állapotokra, ahol – mint mondta – a menekültek nagy károkat okoznak a gyümölcsösökben, a szántóföldeken, és zavarják a főleg magyarok lakta kisváros nyugalmát és rendjét. Erre számos ellenzéki párt felhorkant, és követelte, hogy Pásztor Bálint kérjen bocsánatot, mert felszólalásával rossz fényt vet Szerbiára.
Bocsánatkérésre nem került sor, a legerősebb szerbiai kormánypárt, a Szerb Haladó Párt a magyar–szerb jó viszonyra való tekintettel félreértésnek nevezte a Pásztor Bálint felszólalása nyomán kialakult vitát. Hogy nem csupán félreértésről van szó, azt Bimbó Mihály kanizsai polgármester nyilatkozata is bizonyítja. Ő nagyjából megismételte Pásztor Bálint állításait,
hozzátéve, hogy a menekültek „meggyalázzák temetőinket, sírjainkat, kápolnáinkat… tönkreteszik köztereinket, parkjainkat, szántóföldjeinket, gyümölcsöseinket”.
A nyilatkozatát a következőkkel toldotta még meg: „Nézzük meg most, hogy egy hónap alatt mit tettek ezek az idegenek, akiknél hiányzik az általános intelligencia és kultúra legalapvetőbb eleme is.” Ez utóbbi állítása miatt a Prakszisz nevű civil szervezet feljelentette Bimbó Mihályt az esélyegyenlőségi biztosnál azzal a váddal, hogy diszkriminatív és rasszista kijelentést tett. Nem ismeretes a biztos reagálása, a közvélemény azonban – s a magyar kisebbség számára ez a legfontosabb – érzékenyen reagált, a sajtóban, az interneten megjelent kommentárokban felerősödő hangok szerint a vajdasági magyar politikai elit egyre inkább átülteti Szerbiába a magyar kormány diskurzusát.
A migránskérdés persze Szerbiában is neuralgikus ügy. Görögország „nagyvonalúan” Macedónia felé tereli a migránsokat. A gazdaságilag rendkívül gyenge, súlyos belső etnikai ellentétekkel küzdő Macedónia természetesen szeretne mielőbb megszabadulni tőlük, mert képtelen ellátni őket. Nehezen birkózik meg a feladattal, emiatt időnként durva incidensekre került sor. A kormány, hogy ezeknek elejét vegye, rendkívüli állapotot hirdetett, ami azt jelenti, hogy szükség esetén a katonaság is bevethető.
A migránsok fejvesztetten menekülnek Szerbiába, onnan pedig tovább szeretnének jutni, mind közelebb a célországhoz, amely legtöbbjük esetében Németország, de szembetalálják magukat a magyar határzárral. Még nem történt súlyosabb határ menti incidens, de a helyzet egyre feszültebb. A szerb szélsőjobb szervezetek követelik, hogy Szerbia emeljen határzárat Macedónia felé. Az idegengyűlölet növekszik.
A szélsőségesek először a migránsokat veszik célba, aztán következnek a nemzeti kisebbségek.
Megtörténhet, hogy a magyar kisebbség ugyanannak a folyamatnak lesz az áldozata, amelyet még a minap a vezetői serkentettek. Annál is inkább, mivel a migránsok Belgrádból Észak-Bácskába tartanak, ahol a migrációs „szűk garatot” jelentő magyar határzár huzamosabb tartózkodásra kényszeríti őket. A magyarkanizsai paradigma kisebbségi kérdésként is felmerül, ám a magyar–magyar viszony kérdéseként is taglalható. Az észak-bácskai migránskoncentráció tagadhatatlanul a magyar határzár következménye. Ez alátámasztja Schöpflin György állítását, miszerint „megtévesztő lenne azt feltételezni, hogy a kisebbségek érdekei azonosak a magyar államéival. Távolról sem.”
Ha teljes érdekazonosságot kívánunk hirdetni, mint ahogy a VMSZ teszi, akkor újabb ellentmondások bukkannak a felszínre. A magyarországi és a szerbiai migránsdiskurzus ugyanis egy nagyon fontos ponton eltér egymástól. Szerbiában a kormány nem kíván falat állítani, a szélsőjobb viszont igen. Magyarországon a jobbközép kormány határzárat épít, a szélsőjobb még többet követel. A magyar jobbközép szótárát használva tehát a VMSZ a szerbiai szélsőjobb álláspontjára helyezkedik. Ezzel magyarázható, hogy a szerbiai sajtóban növekszik a magyar kormány nemzetpolitikáját bíráló megjegyzések száma.
A kormányzati tisztviselők tartózkodók, ám a közvéleményben felébredt a bizalmatlanság.
Senki sem vitatja, hogy a kisebbségi elitnek ápolnia kell a jó viszonyt a magyar kormánnyal, de felmerül a kérdés: hol van ennek a határa?
A magyar határzár tehát csak a jéghegy csúcsa! A Magyar Mozgalom megalakulásának szerbiai visszhangja is erről tanúskodik. Egy-két évvel ezelőtt a VMSZ-nek Szerbiában kiváló sajtója volt. Pragmatikus, józanul alkudozó pártnak tartották, még azt is elfogadták, hogy váratlan fordulattal Seselj utódpártjával, a Szerb Haladó Párttal lépett koalícióra.
Legfeljebb a magyarok kis hányada aggályoskodott, hiszen még elevenen élt az emlékezetükben e párt számos funkcionáriusának korábbi retorikája, amikor az anyaországba akarták áttelepíteni a délvidéki magyarokat, mondván, még szendvicset is adnak útravalónak. A többség azonban elfelejtette a nem is oly régi kitoloncolási tervet, és elkötelezte magát a Szerb Haladó Párt mellett.
|
Szerbia kormányfője, Alekszandar Vucsics menekültekkel barátkozik
Kristina Maslarevic / Tanjug |
Az utóbbi hónapokban ez a pozitív kép megváltozott. A szerbiai antinacionalista közvélemény egyre kritikusabban ítéli meg a VMSZ politikáját. Félő, hogy a magyar kisebbségtől eltávolodik az a réteg, amelynek rokonszenvére a legválságosabb időben is számíthatott. A szimpátia sokszor többet jelentett, mint a nagy politikai szólamok, hiszen az empátia jól jött a versenyszférában, a munkahelyek betöltésekor, s hozzájárult a kisebbségi jogok gyakorlati érvényesítéséhez.
A hirtelen váltást jelzi a Magyar Mozgalom megalakulásának szerbiai sajtóvisszhangja. A mozgalom összetétele vegyes. Alapítói között fellelhetők a VMSZ rangos vezetői is, akik az elmúlt évtizedben döntő módon határozták meg a párt jobbközép eszmei arculatát és módszereit.
Szerintük a párt néhány embere újabban „bolsevik módszereket” alkalmazva egyeduralmat vezetett be,
értelmiségellenessé vált, konfliktusba került a jelentős vajdasági magyar kulturális intézményekkel, elsősorban a színházakkal, cenzúrázza a sajtót, elnöke egyeduralomra tört, minek következtében a vajdasági magyar közélet mély válságba került.
A volt és a jelenlegi VMSZ-vezetők mellett, az újonnan alakult civil szervezet munkájába bekapcsolódtak azok az értelmiségiek is, akik nem voltak részei a politikai elitnek, és független gondolkodásról tettek tanúbizonyságot.
A főleg szabadkai közéleti személyiségekre számító Magyar Mozgalom pártok fölötti szervezetnek nevezi magát,
nem kíván egyetlen eszmeiség szócsöve lenni, nyitott a különböző eszmék iránt, és a konszenzuális demokrácia mellett kötelezi el magát. Igencsak heterogén szervezetről van szó, egyelőre nehéz megjósolni, hogy idővel milyen arculatot nyer(het).
Az sincs kizárva, hogy egyszer majd pártként fog fellépni. A 90-es évek közepén, amikor a VMDK-ban pártszakadás következett be, a kiszakadó csoport kezdetben nem pártként, hanem éppen ilyen nyitott civil szervezetként legitimálta magát. Ezt az utat a VMSZ jelenlegi vezetői, de a Magyar Mozgalom több alapító tagja is végigjárta, és nyilván helyesnek tartotta. Most ugyanez ismétlődik! Egyelőre azonban az „alapító civil atyák” (akik közül sokan a VMSZ tagjai maradtak) határozottan elutasítják a pártalapítás lehetőségét. Szervezetük egyszerre kíván alternatívája és partnere lenni a VMSZ-nek.
Nagy kérdés, hogy az egyeduralomra szocializálódott VMSZ hajlandó-e erre a partnerségre.
A kérdés még nyitott, annál is inkább, mert a VMSZ és az általa irányított Magyar Nemzeti Tanács néhány hónappal ezelőtt létrehozta a mintegy kétszáz tagot számláló tanácsadói testületeket, melyekben szintén rangos értelmiségiek, főszerkesztők, intézményvezetők, egyetemi tanárok foglalnak helyet. Közülük eddig nyilvánosan senki sem vállalta fel a Magyar Mozgalomban való részvételt. Távol tartották magukat azok a gazdag magyar vállalkozók is, akik a várható 11,5 milliárd forintos anyaországi gazdaságfejlesztő tőkéből a legtöbbet igénylik.
Ugyanakkor a VMSZ élvezi a magyar és a szerb kormány bizalmát. Az sincs kizárva, hogy válaszként a VMSZ is demokratikus nyitásra készül, hiszen a válsága evidens. A magyar fiatalok elvándorlása, a választóbázis rohamos csökkenése, a párton kívüli kisebbségi polgárok kiábrándultsága demokratikus kényszerpályára terelheti a VMSZ-t is, máskülönben a Magyar Mozgalomnak készíti elő a terepet. Az elkövetkező hónapokban a vajdasági magyar közéletben vagy komoly megoszlásokra, vagy közmegegyezéses reformra kerülhet sor.
A legnagyobb kérdés az, hogy a vészesen fogyatkozó 250 ezres kisebbségi közösség képes-e az átrendeződésnek valóságos tartalmat biztosítani, avagy képes lesz-e kétpólusú politikai rendszert működtetni. A szerbiai közvélemény egyértelműen a Magyar Mozgalommal rokonszenvezik.
Az alakuló közgyűlés kkora publicitást kapott, amelyhez mérhetőt az elmúlt évtizedben kisebbségi esemény nemigen kapott. A sajtó sorra átveszi a VMSZ-re vonatkozó minősítéseit. Számos közíró megjegyzi, hogy a VMSZ a Fidesz-féle tekintélyelvű politika híve lett, noha a mozgalom tagjai erről nem nyilatkoztak.
A VMSZ a szerbiai sajtóban nem cáfolja a vádakat, inkább az anyaországi belpolitikai szótárat használja, vagyis Budapest felé beszél. Pásztor István szerint a pártütő funkcionáriusok „a balliberális tamtamot” verik. A helyzet zavaros. Egy párt tagjai és néhány vezetője olyan civil szervezetben játszanak vezető szerepet, amely alternatívája kíván lenni a pártnak. Megalakult egy civil szervezet, amely pártharcra készül. A VMSZ csak közleményekben reagál, az új helyzetre nincs magyarázata, értelmiségi holdudvara passzív. Ebben az „átmeneti állapotban” készülnek a magyar kisebbségi politikusok a közelgő önkormányzati, tartományi választásra.
