Az anyaországi szélsőjobbhoz való kötődés kétségtelenül kockázatos konfliktushelyzetet teremt.
Legitimálná a Szerbiában működő szélsőséges tömörüléseket, elveszítené saját országának demokratikus közvéleményét, és tovább mélyítené a kisebbségen belüli megosztottságot. Természetesen a Jobbik arculatváltozása valamelyest tompítaná a konfliktust. Bizonyítandó, hogy a kisebbségi pártok saját országukban is hasonló válaszút előtt álltak. A VMSZ például most a Szerb Haladó Párttal (SZHP) kötött stabilnak mutatkozó kormányzati koalíciót.
Alekszandar Vucsics szerb kormányfő, az SZHP elnöke pártjának elnökségi ülésén arról számolt be, hogy a közelgő tartományi választások után pártja a VMSZ-szel való biztos kormánykoalícióra számít a Vajdaságban. Az SZHP és a VMSZ szövetsége tehát tartósnak ígérkezik! Egyébként ezt támasztja alá a VMSZ vezetőinek kijelentése is, miszerint a két párt viszonya rendkívül korrekt. Ilyen egyértelmű elismeréssel a VMSZ vezetői nem nyilatkoztak a korábbi koalíciós partnerekről, például Zoran Gyingyics pártjáról, a Demokrata Pártról (sem), amellyel tartományi szinten ma is megannyi „koalíciós konfliktusuk” akad. Sokkal több a konfrontálódás a Demokrata Párttal, mint az egykori háborús lelkületű haladókkal.
|
Vona Gábor, a Jobbik elnöke a Magyar Remény Mozgalomnak kampányol a 2012-es szerbiai választás előtt
Kelemen Zoltán Gergely / MTI |
A szövetség tehát tartós, ám elég sok dilemmát rejteget. Emlékeztetnék ugyanis arra, hogy az SZHP a Szerb Radikális Pártból szakadt ki. Jelenlegi vezetői, a háborús kilencvenes években majd Milosevics bukása után (is) a Szerb Radikális Párt vezető funkcionáriusai voltak. A tagsága is jelentős részben a néhai radikálisok soraiból toborzódott. Kétségtelen, hogy a szélsőjobbról érkező párt Koszovó kérdésében olyan engedményeket tett, amelyeket a Demokrata Párt a nacionalista közvéleménytől, a többi közt a Szerb Haladó Párttól való félelmében nem mert vállalni.
A haladók tudomást szerezve a „koszovói közeledésről”, nemzetárulás vádjával illették a demokratákat. Azonban amint a nemzeti szenvedélyeket szító párt tett sokkal nagyobb engedményeket a pristinai vezetőknek, a közvélemény lecsillapodott, a hazaárulás szó eltűnt a szótárból, nemtetszésüket egyedül marginális csoportok merték hangoztatni. Az SZHP majdnem kétharmados győzelmet aratott. Az egykori szélsőjobboldali párt a jobbközépre tért át, néppárti arculatot hirdetett meg, és kiszorította a parlamentből a szélsőjobboldali pártokat.
Nem az történt, ami Magyarországon, ahol a jobbközép Fidesz fölényes győzelme után a szélsőjobbos Jobbik erősödött meg. Az SZHP jelenleg az uniós csatlakozás híve, azonban a hagyományos oroszbarátság szálait még szorosabbra szándékozik fűzni, aminek nem csak gazdasági vonzata van. Ugyanakkor pártolja a keleti nyitást, amely Szerbiában semmiképpen sem nevezhető új jelenségnek, hiszen anno Milosevics is ezt a célt tűzte ki maga elé. A haladók Kazahsztánnal és Kínával (is) nagyon jó barátságot ápolnak, az arab befektetők is mind jelentősebb szerepet kapnak. Kisebbségi vonatkozásban jelentkeztek pozitívumok. Nem szűntek meg teljesen a magyarellenes atrocitások, de a számuk lényegesen csökkent.
 |
Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének dilemmái vannak
Kocsis Zoltán |
A szerb és a magyar kormány kapcsolatát mindkét fél kitűnőnek értékeli. Érdekes, hogy még a magyar kisebbség kérdésében sincs vita, holott Szerbiának épp ebben a témakörben gyűlt meg a baja a szomszédsággal. A románok a vlach-kérdést feszegetik, a horvát meg a bolgár politikusok elégedetlenek a horvát, illetve a bolgár kisebbség helyzetével, habár ők is ugyanazon jogokkal rendelkeznek, mint a magyar kisebbség tagjai. A rendszerváltás utáni huszonöt esztendőben soha még magyar kormány nem volt ennyire elégedett a vajdasági magyarság helyzetével, mint a Fidesz.
A kormányzati szerepet vállaló VMSZ is sikerekről számol be. A felszínen sokkal nagyobb a nyugalom, mint évekkel ezelőtt. A magyar kisebbség valós helyzetéről azonban nem látnak napvilágot releváns adatok. Semmit sem tudunk az arányos foglalkoztatásról, csak az itt-ott kiszüremlő adatok tanúskodnak arról, hogy a bíróságokon, a közvállalatokban, a rendőrségen nem arányos a foglalkoztatás, viszont ez nem bolygatja meg a koalíciós idillt. A magyar kisebbség helyzetéről leginkább az egyre vészesebb elvándorlási adatok tanúskodnak. Hosszú időn át a kérdés háttérbe szorult, ám az elmúlt hónapokban szembe kellett nézni vele.
Ennek politikai élét azzal tompították, hogy az elvándorlást gazdasági jellegűnek nevezték. Ha Szerbia gazdasági helyzete javul, a távozók visszatérnek – ezzel nyugtatták a közvéleményt a kisebbségi vezetők. Tagadhatatlan a gazdasági tényezők súlya. Cáfolhatatlan, hogy a fiatal szerbiai szakemberek tömegesen távoznak. A szerbek is! A kisebbségi közösségeket azonban ez sokkal durvábban érinti, és egy újabb exodus baljós következményekkel jár. Az sem állítható, hogy csupán a rossz anyagi körülmények miatt mennek el az emberek. Megannyi példa bizonyítja, hogy azok is távoznak, akik viszonylag tisztességes körülmények között élnek.
A magyarok arányos foglalkoztatása például valamelyest csökkentené az elvándorlást. Megítélésem szerint bizonyos lelki tényezők is szerepet játszanak. A bizalmi válság nem csökkent, a kilátástalanság érzése erősödött. Felmerül tehát a kérdés, hogy a jobbközép párttal való koalíció után mi rejlik a társadalom mélyrétegeiben. E téren permanens ellentmondásra bukkanunk. A kisebbségi pártok, a nemzeti identitást védelmezve szükségszerűen jobbközépen helyezkednek el, ám a jobboldalon két tűz közé kerülnek.
Miért? Azokban a posztszocialista országokban, amelyekben nagyobb számú kisebbség él,
nincsenek nacionalizmustól mentes baloldali pártok.
Ha előfordulnak is, azok marginálisak. A kormányzati szerepet kívánó kisebbségi pártok tehát nem vagy nehezen találnak baloldali szövetségest. Maradnak a jobbközép pártok, amelyek persze szintén nacionalista programmal rendelkeznek. A kisebbségi és a többségi jobbközép pártok között létrejövő kormányzati koalíció azonban leggyakrabban csak az elitek alkuját jelenti. Nem születik új kiegyezés a társadalomban. Nem is születhet, hiszen a jobbközép pártok nemzetállami programja ezt nem teszi lehetővé.
Ha azt mondjuk, hogy nemzetállam, akkor ez a nemzeti kisebbség hátrányos helyzetét is jelenti, akkor is, ha a kisebbség és a többség elitjei toleranciapártiak. Ennek függvényében értelmezhető a szerbiai kisebbségi helyzet. A hatalmon levő Szerb Haladó Párt középkáderei nyilvánvalóan a radikális korszakban szocializálódtak, a párt jelenlegi programja is erőteljesen a nemzeti érzésekre apellál. Kérdés hogy ez milyen következményekkel jár a hétköznapi életben és a munka világában, a közvállalatokban, a közintézményekben, az adminisztrációban. Ezekben az esetekben a diszkrimináció finomabb formáival kerülünk szembe.
Nincs többé szükség durva diszkriminációra, gyűlöletbeszédre, utcai és kocsmai verekedésekre.
A hátrányos helyzet demokratikusan is megteremthető.
A szórványos adatok szerint a magyarok arányos részvétele a munkahelyek elosztásában az új, „ideális” koalíció után sem javult. Ebbe persze nincs megbízható betekintésünk, mert ilyesféle adatokat nem is tesznek közzé. A kisebbségi párt nem is áll ki erélyesen mellette, hiszen azzal felborítaná a jobbközép koalíciót. A jobbközép pártokkal kötött koalíció ugyanakkor kizárja a tényleges kisebbségi autonómiát, hiszen az a többségi nemzet jobbközép pártjának alapelveit sértené.
Ehhez hozzátartozik, hogy az egykori radikálisok metamorfózisa mennyiben volt lényegi és mennyiben felszínes. S vajon a csúcson kötött koalíció létrehozza-e a társadalmi kiegyezést? A felszín tehát békés, a mélyben azonban konfliktusok rejtőznek. A kisebbségi közösségekben ez erősíti a kilátástalanságot, az elvándorlást, ami előbb vagy utóbb a párton belüli válságot is kitermeli. A VMSZ-ben jelenleg dúló konfliktus nemcsak egyéni ambíciókról szól. Az az említett koalíciós válsághelyzet logikus következménye is.
Ezt a válságot mélyíti el a Jobbik népszerűségének növekedése. Ennek akkor is van kisugárzása, ha a Jobbik nincs kormányon, hiszen növeli a kisebbség megosztottságát. A Jobbik a Vajdaságban a legutóbbi anyaországi választáson nem érte el azt a százalékarányt sem, amelyet statisztikai hibahatárnak neveznek. A VMSZ válságos helyzete, áldatlan belső vitája és a magyarországi erőviszonyok s a közhangulat változása bizonyára radikalizálja a vajdasági magyarok egy részét. Ha az anyaországban a Jobbik kormányzati szerephez jut, felborul „a jobbközép felszínen mutatkozó idill”.
A kisebbségi párt vagy szakít a doktrínával, mely szerint a mindenkori magyar kormányhoz, illetve kormánypárthoz idomul, vagy pedig belátja, hogy önállóságra ítéltethet, annak érdekében, hogy saját országában megőrizze a pozícióját. Egyik sem lesz könnyű, még akkor sem, ha a Jobbik kormányra kerülve, vagy még előbb, tényleg módosít eddigi arculatán, mivel a többségi közvélemény a régi arculatra fog emlékezni, amely a helyi szélsőségeseknek igen jó kisebbségellenes kártyának bizonyulhat.
