Az olimpiai arany után buzgón gyűjtögettem a magyar labdarúgók fényképeit, melyet csokoládéba rejtve árultak. A fotókat egy albumba kellett ragasztani, majd amikor megtelt, elküldeni a megadott címre. Emlékszem a fődíjra: egy kerékpár volt! Kedvemet szegte viszont, hogy némely arcképből már egy tucat felesleg jött össze, Grosics fotójára azonban sehogy sem sikerült rátalálnom, pedig minden zsebpénzem csokoládékra költöttem. A képeket buzgón csereberéltük, mígnem rájöttünk, hogy a barátaimnak is csak a Grosics-kép hiányzik. Kezdtem gyanakodni.
Nagy szenvedélyemről, a mozizásról is lemondtam, pedig akkoriban Karády Katalin és Jávor Pál filmjeit vetítették a szenttamási moziban. Jellegzetes titoista gesztus volt, a két ország kis híján hadban állt egymással, Tito láncos kutya volt, miközben Karády-filmeket mutattak be.
A Magyar Szó napilap emlékeztette a magyarokat, hogy hazafias kötelességük a jugoszláv csapatnak drukkolni. A főszerkesztő ügybuzgóságában még arra is figyelmeztetett, hogy Madách Imréhez sincs közünk. A futballszurkolók Madáchról nem hallottak, ellenben Puskás Öcsiről meg a magyar nemzeti tizenegyről igen. A szerbek is hasonlóan viselkedtek, nemigen hallgattak a vezércikkíróikra, mert meg voltak győződve, hogy Rajko Mitics csapata a világ legjobbja.
Kezdődött, Szepesi közvetített, az utca népe feszülten figyelt, amikor az egyik banda ujjongott, a másik néma maradt. A második félidő 71. percéig kellett várni Puskás találatára, majd negyedóra múlva Czibor is megremegtette a hálót. Végül a magyar nemzeti tizenegy 2-0-ra legyőzte a jugoszláv válogatottat. A meccs után az élet a régi kerékvágásban folytatódott a
Zöld utcában.
A várható konfliktus elmaradt.
Azóta sem sikerült rájönnöm: miért? Talán mert a józan paraszti ész ezt diktálta, illetőleg mert nem hallgattak a vezércikkírókra? Vagy mivel az utcában szegényebb sorsú családok éltek, helyzetüknél fogva lehet, hogy nem voltak tisztában a patriotizmus fogalmával. A szerbek tudták, hogy Sztálin ellenség meg Rákosi is, azonban Puskás legfeljebb ellenfél lehetett. És ezzel így voltak a magyarok is. Nem nagyon szívelték a szerb politikusokat, maximum Titót ismerték el, azonban Miticset ők sem tartották ellenségnek, hanem ellenfélnek.
Nem kívánom idillikus színben megfesteni a közel hat és fél évtizeddel ezelőtti történetet, hisz az Aranycsapat olimpiai győzelme előtt történtek az utcában szörnyű dolgok is, amit viszont politikának neveztek, a focit pedig sportnak.
Természetesen a „kozmopolita tévelygés" inkább a szegényebb néprétegekben eresztett gyökeret; aki vitte valamire, vagy magasabb beosztáshoz jutott, elsajátította az igazi hazafiság tudományát. A következő évtizedekben ugyanis minden nagyobb sportesemény előtt, főképp amikor a magyar és a jugoszláv csapat játszott egymással, a szerb újságírók vesszőparipája lett feszegetni, hogy az illető magyar elvtárs kinek szurkol: a jugoszlávoknak vagy a magyaroknak? A magyar elvtársak előre rettegtek a sorsolástól. A kérdés azonban maradt, a gyávábbak válasza azt volt, hogy a jugoszlávoknak, a taktikusok felelete: mindkettőnek, a ravaszabb interjúalanyok pedig azt válaszolták, hogy a jobbiknak. Egy azonban holtbiztos, a magyar elvtársak nem szurkoltak a magyaroknak.
|
| Egy értékes kézjegy: Puskás Ferenc autogramja |
Jól emlékszem, a következő olimpiai évre: 1956-ra, amikor a magyar Aranycsapat a 6. Európa-kupa nyolcadik mérkőzését játszotta Belgrádban a jugoszláv válogatottal. A diákotthonban futótűzként terjedt a hír, miszerint a legendás magyar focisták Újvidéken át utaznak vonattal. Lázban égett a kollégium, a fiúk autogramot szerettek volna, ezért kora hajnalban az egész kollégium a pályaudvaron posztolt, izgatottan várta a Budapest felől érkező szerelvényt, amely némi késéssel érkezett.
A mozdony fékezett, a diákseregből valaki elkiabálta magát: „Ott van Puskás!" Tényleg ott volt, szocrealista, kék-fehér csíkos pizsamában a folyóson állt, letolta a vonatablakot és kihajolt. Mivel én voltam az egyetlen magyar, társaim buzdítottak, üdvözöljem és kérdezzem meg, hol vannak a többiek. Grosics, Kocsis, Buszánszky... Alszanak, válaszolta Puskás, majd közvetlenül hozzátette, ő csak amiatt van ébren, mert rokonai éltek Újvidéken, és látni szerette volna a várost. A szerelvény csak néhány percig vesztegelt, azonban az idősebb fiúk a mozdony elé ugrottak és utasították a masinisztát, addig maradnak a síneken, amíg Puskásnak kedve van beszélgetni és aláirkálni a papírlapot. Az egyik vasutas rendőrt akart hívni, de látva elszántságunkat, elállt szándékától.
Féltve őrzött Puskás-autogramomat valamelyik későn kelő társam elcsente a fiókomból, amit nemzeti büszkeségem megcsorbításának véltem. Micsoda rend ez, nekem, mint magyarnak, nagyobb jogom van Puskás aláírására, mint nekik!
Az emlék, hogy találkozhattam a legendás középcsatárral, társaloghattam vele, mégpedig pizsamában, kárpótolt. Eldicsekedtem Esterházy Péternek, sőt még hecceltem is, hogy neki bezzeg nem adatott meg, hogy pizsamában lássa a csapatkapitányt. A rendszerváltás után azonban fordult a kocka. Az elvtársakból urak lettek. A magyar urak ettől kezdve kizárólag a magyaroknak szurkoltak. A Milosevics-korszakban egy-két szélsőséges nézeteket valló újságíró felvetette a régi provokatív kérdést, mire jött a „bölcselet": a sport nem politika.
Újra politika lett a sportból.
A két ország miniszterei egymást ölelgetve paroláznak. A magyar politikusok elrebegik, hogy Szerbia ragyogóan rendezte a kisebbségi kérdést, tehát napjaink kisebbségi politikusai bátran nyilatkoznak a szerb sajtónak, miszerint a magyar csapatnak szurkolnak. Sőt, egymással versengenek, hogy ki nagyobb magyar drukker.
A legutóbbi Európa-bajnokságon a vajdasági magyar sajtó ugyanúgy lelkesedett, mint az M1, talán egy árnyalattal jobban is, nyilván attól vezérelve, hogy a kisebbségnek mindig jobban, többet kell bizonyítania. Pedig az M1 is kitett magáért. A helyszíni kapcsolásoknál a riporter háta mögött dekorációként szolgáló hat-hét szurkoló olyannyira üvöltözött, hogy elnyomta az újságíró hangját. Érdekes, hogy az utcám népe 1952-ben nem a meccs után drukkolt, hanem közben. Most is a magyarokért drukkolok, azonban nem a régi daccal és képzelettel. Megtanultam, hogy még a foci szeretetében is nagy különbség van a neofita dzsentri és a földműves között. A nemzeti érzés hivatalos lett, a foci is! Hitelesebbnek tartom az utcabéliek példáját, a mértéktartó drukkot, mintsem az előkelőségek hivatalos magyarkodását. Miért? Válaszként, Illyés Gyula egyik tömör mondatát idézem: „A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak, vagyis olyannak, aki mindenekelőtt támogatásra, fényre, döntésre, nemzeti dicsőségre jogosult itt; nemcsak azért tekintem annak, mert történelmünk különös alakulása eredményéül épp ez a réteg a legmagyarabb nyelvileg, s ha kell fajilag is, hanem azért, mert ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága." Ezekben a napokban én nekik, a nincstelen magyaroknak szurkolok.
