A Fidesz a „magyar egység” nevében lépett fel, ám minden eddiginél jobban megosztotta a magyarokat. Az árkok a választások után tovább mélyültek, jelenleg például durva leszámolások folynak a magyarok között. A VMSZ önkormányzati szinten alkalomadtán szövetségre lép Vojislav Seselj pártjával, a Szerb Radikális Párttal is, ám a Magyar Mozgalommal semmiképp. Ennek tudható be az is, hogy a szélsőjobbos párt képviselői, mármint Seseljék elismerően nyilatkoznak a kisebbségi politikai vezetőkről.
Magyar a magyarral viszont nem lép szövetségre. A közösségben viták tombolnak, a Magyar Mozgalom és a civilek bírálják a VMSZ-t, mert tisztogatást végez a különböző kisebbségi testületekben és szervezetekben. A Magyar Szó napilap újságíróinak egy része a nyilvánossághoz intézett nyílt levélben például feltárja a „tisztogatások fekete krónikáját”. Ilyen baljóslatú jelek kísérik a VMSZ belépését az alakuló kormánykoalícióba, amely egyébként más téren gyümölcsözőnek ígérkezik.
A Szerb Haladó Párt jóindulatának köszönhetően a VMSZ nagyobb szerepet kap a hatalomban, mint ahogy azt választási eredményei lehetővé tennék. Ennél is fontosabb, hogy a szerbiai közvéleményben látványosan csillapodott a kisebbségellenes hangulat. Vucsics kormányfő nem győzi hangsúlyozni, hogy a VMSZ megbízható és fontos partner. Eltűntek a kisebbségellenes falfirkák, a sajtóban ritkaságnak számít a nemzeti megbélyegzés, a magyarellenes incidensek pedig el-elmaradoznak.
Ezek után, vajon javult-e a vajdasági magyarok közérzete?
Sajnos a válasz nem lehet egyértelmű, hiszen az elvándorlás felgyorsult és egyre kevesebb magyar polgár járul a választóurnák elé. Mivel magyarázható, hogy miközben a politikai légkör a magyarok számára előnyösebb, a kisebbségiek elvándorlása nagyobb? Nem indokolható a folyamat csupán a nehéz anyagi helyzettel, hiszen nem a legszegényebb réteg, nem a nincstelenek tömege távozik, hanem a szakemberek rétege, amelyre itthon is szükség van. Az exodusról nincs kimutatás, mértékét nehéz pontosan megállapítani, ám számos baljós jel árulkodik róla. A magyar osztályokba beiratkozó diákok száma vészesen csökken, a meglevő tagozatok rohamosan zsugorodnak, mert a gyerekek szüleikkel együtt elvándorolnak. A magyarlakta területeken zuhant az ingatlanok ára, óriási a kínálat; akik otthonukat árulják, arra panaszkodnak, hogy már érdeklődő is alig akad.
Őszre az 50 ezres lélekszámú, közel 3000 magyart számláló Zombor városában egyetlenegy magyar elsős sem lesz!
Továbbra is úgy teszünk, mintha megdöbbennénk Bárdi Nándor kisebbségkutató állításán, miszerint a „burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért”, és rövid időn belül két újabb nagy exodusra lehet számítani; az egyik a vajdasági, a másik a kárpátaljai (www.szegedma.hu). Állítását azzal indokolta, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már magyar útlevél birtokosa. Útra készen áll! Ez pedig azt jelenti, hogy belátható időn belül a vajdasági magyarok története is véget ér – szögezte le.
Az exodus a kettős állampolgárság megszerzésének lehetősége nélkül is bekövetkezett volna, annak köszönve pedig tömegmozgalom lett. Erről töpreng az átlagember, a drámai elismerés beszivárgott a kisebbségi közszolgálati sajtóba is. Bárdi Nándor figyelmeztetését komolyan kell(ene) venni, annak ellenére, hogy nehéz elfogadni. A nyolcvanas években hitetlenkedve olvastam Kosztolányi Dezső ludasi látogatásáról szóló naplójegyzetét: „Ezek jugoszlávok. Amikor bemegyek, így szól a tanító: most magyarul köszönhettek. Erre a gyerekek kórusban: »Fogiss Isten.«” (Kosztolányi Dezső: Napló, 1933–34. A Múzsák Művelődési Kiadó és a Petőfi irodalmi Múzeum közös kiadása, Budapest, 1985.) „Húsz év múlva itt nincs magyar”, jegyezte le Kosztolányi 1933-ban.
És mi történt húsz év elmúltán? A jóslat nem vált be! 1953 után a magyarok lélekszáma fokozatosan csökkent, ugyanakkor, amikor a helyiek öntudata, önbizalma növekedett. Sorra alakultak a magyar intézmények. 1953-at követően a vajdasági magyarság kulturális felvirágzásának, gazdasági fellendülésének korszaka köszöntött be.
Nem, Kosztolányi jóslata csak nem válik be, reméltem ezek után a hatvanas, hetvenes években. A kilencvenes évek exodusa ideiglenesnek tűnt, remélni lehetett, hogy a távozók a béke helyreállítása után visszatérnek. Nem így történt! Helyette beindult a jelenleg is tartó exodus, amely különbözik az előzőktől. Ezúttal nem a háborútól való félelem gerjeszti, hanem a szülőföldtől való elidegenedés, a bénító vákuumérzés. Most már nemcsak a magyarság lélekszáma, hanem az önbizalma, öntudata is lelohadt. Nemcsak a napi kenyérgondok nyomasztják, hanem a szülőföld iránti bizalmatlanság is, minek folytán válságban vergődik.
A gondok kialakulása a kilencvenes évekre vezethető vissza, mindenekelőtt az értelmiségiek távozása volt paradigmatikus: szerepcsere történt. A Vendégmunkás szerepkörét az Áttelepülő vette át. 2010 körül lezárult egy korszak, ám beköszöntött egy másik: a kisebbségi exodust felgyorsító, háború nélküli exterritórium-állapot.
Az új léthelyzet lényegesen különbözik a hatvanas, hetvenes évek vendégmunkás-krónikájától vagy a kilencvenes évek Nagy Menekülésétől. Ennek gyökere nem csupán napi politikai jellegű és nem csak gazdasági. Nem az egyik vagy a másik kisebbségi politikus vagy párt ténykedésének eredménye, hanem mélyreható szociálpszichológiai folyamat lendíti be. Jugoszlávia felbomlása előtt az eretneknek számító Kocsa Popovics figyelmeztetett: a koszovói albánok azonosulhatnak Jugoszláviával, de Szerbiával aligha. A vajdasági magyarok más formában, de mégis politikai identitásválságként élték át Jugoszlávia felbomlását.
Más dolog kisebbséginek lenni bonyolult, mozaikos szerkezetű, többnemzetiségű államban, és megint más nemzetállamban. Bizonyára a felbomlás áthidalható lett volna, ha nem véres háború idézi elő.
A magyar kisebbség szülőföldi kötődése végzetesen fellazult, mert – sajnos – a helyi identitás retorikáját nem sikerült összhangba hozni a nemzeti identitás új retorikájával. A magyarországi rendszerváltás lehetővé tette, hogy az anyaországi politika lényegesen nagyobb figyelemmel forduljon a magyar kisebbségek felé. Nemcsak támogatást jelentett, hanem új mértéket is, új kulturális mintát, radikális fordulatot. Addig elképzelhetetlen új kommunikációs csatornák, új lehetőségek nyíltak meg.
A helyét kereső vajdasági magyarság figyelme teljesen az anyaország felé fordult. A fiatalok az anyaországi oktatási intézményekben tanultak tovább, ami rendben lett volna, ha nem esnek ki a szülőföldi hálózatból, amelyben a tanulmányaik befejezése után nem tudták feltalálni magukat. A nemzeti kötődés erősödött, a helyi identitás gyengült. A pedagógusok egyre gyakrabban figyeltek fel a jelenségre, hogy a vajdasági magyar fiatalok szerbnyelv-tudása rendkívül hiányos. Főleg Észak-Bácskában érzékelhető ez, ami azt (is) jelenti, hogy kulturálisan elidegenedtek a hétköznapjaikat meghatározó élettől. A vajdasági magyarok két világban élnek: az egyik a hétköznapi élet, a másik a szellemi és a kulturális. Az anyaországi nemzetpolitikával feltétlen rokonszenveznek, a szerb nemzetpolitikát elutasítják akkor is, amikor a kettő rendkívül hasonlít egymásra. A két uralkodó párt értékrendje között nincs nagyobb ellentmondás, ennek függvényében a VMSZ Fidesz-pártisága és szövetsége a Szerb Haladó Párttal teljesen logikus.
Ami a pártok viszonyában pragmatikusan összebékíthető, egy ember értékrendjében konfliktust idéz elő. Sajnos a kemény anyaországi nemzeti retorika nem számol azzal, hogy csapdahelyzetet teremt. A kisebbségben élő magyarok a helyzetükből fakadó elkerülhetetlen ellentmondásokat csakis összetettebb, rugalmasabb nemzetpolitikával képesek áthidalni. Ennek hiányában bekövetkezik az exodushoz vezető talajvesztés, a vajdasági magyarok közérzete romlik, akkor is, ha politikailag valamelyest kedvezőbb pozícióba kerülnek.
