Az ellenzék ezzel szemben egyértelműen az EU-csatlakozás mellett érvelt. Nagy kérdés, hogy Milosevics bukását az idézte-e elő, hogy nem tudta megvalósítani saját programját, és egymás után vesztette el a háborúkat, vagy pedig az ellenzék eurointegrációs projektje.
2000 októbere, vagyis Milosevics bukása után Szerbia lakosságának nagy többsége egyszeriben az EU-pártiságra szavazott. Idővel azonban a többség fogyatkozni kezdett, mivelhogy a nemzeti érdek és az európai csatlakozás szempontjait nem sikerült összehangolni. A Borisz Tadics vezette Demokrata Párt az „Európa is – Koszovó is” jelszóval került hatalomra. Ahogyan a jelszó hitelét vesztette, úgy csökkent a párt befolyása, ami végül is hatalomvesztéshez vezetett. Helyébe lépett a majdnem kétharmados többséggel rendelkező Szerb Haladó Párt,
amelynek vezetője, Alekszandar Vucsics immár nem Koszovót helyezte előtérbe, hanem új jelszót fogalmazott meg: „Európa is – Oroszország is”. A program vonzerejének köszönve a lakosság többsége elnézte a Koszovó kérdésében Brüsszelnek tett engedményeket, amelyekre az előző kormány nem volt hajlandó.
Rövid idő alatt azonban kiderült, hogy az „Európa is – Oroszország is” jelszó veszít az értékéből. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult a Szerbiát válaszút elé állító ukrán válság. Bár a brüsszeli diplomácia tapintatosan viselkedik, az Oroszország elleni szankciók legalább részben Szerbiát is kötelezik. A haladók, a szocialisták és a VMSZ kormánya nevében Vucsics kormányfő bejelentette, hogy erre semmi áron sem hajlandó, annak ellenére, hogy a többi tagjelölt ország ezt megtette. Az akadályok közé tartozik még a Déli Áramlat ügye is, a szerb olajipar felvásárlásával ugyanis Szerbia sokkal jobban ki van szolgáltatva az oroszoknak, mint a vele szomszédos országok.
Vlagyimir Putyin belgrádi látogatása során kiderült, hogy az orosz befolyás erősödése nemcsak a gázzal és az olajjal magyarázható, hanem a kelet-közép-európai társadalmak szerkezetével és hagyományával is, tehát nemcsak a politikusok, a politikai pártok propagandájáról szól, hanem az autoriter hagyományokkal rendelkező néptömegek elvárásáról is. Az, hogy a jelenlegi szerb kormányzati körök az „EU is – Oroszország is” jelszót tűzik zászlajukra (ilyesmi a szlovénoknak, illetve a horvátoknak eszükbe sem jutott) arról szól, hogy ezeknek a társadalmi elvárásoknak kénytelenek megfelelni.
Tegyük fel, hogy a jelenlegi kormányzat őszintén kívánja az uniós csatlakozást, ám nagy kérdés, hogy lesz-e erre ereje, mindazok ellenére, hogy közel kétharmados többséggel rendelkezik. Nagy kérdés tehát, hogy a Putyin-féle illiberális demokrácia csak néhány politikus fejében fogant meg, vagy pedig összhangban van a tekintélyelvű társadalom elvárásával? Ez utóbbiról tanúskodik többek között, hogy az ukrán válság kitörése után, tehát a kényszerű döntéshelyzetben csökkent a csatlakozást támogatók aránya, s közvélemény-kutatók szerint továbbra is csökkenni fog.
Ugyanakkor Putyin látogatása heves érzelmi azonosulást váltott ki, és kétség nem fér hozzá, hogy Putyin a jelenleg legnépszerűbb politikus Szerbiában. A polgárokat cseppet sem zavarta a tény, hanem magától értődőnek tartották, hogy habár Belgrád felszabadulásának napja október 20-a, a nagy pompával megrendezett katonai parádét áthelyezték október 16-ra, mivel Vlagyimir Putyinnak október 20-án más elfoglaltsága akadt. A díszfelvonulás és Putyin jelenléte egyaránt gerjesztette a hazafias és a nemzeti érzelmeket. Még azok a polgárok is, akik bírálják a kormányt, erélyesen elutasítják a hadsereg vagy a katonai parádé, esetleg Putyin bírálatát.
Ugyanakkor azonban fellelhetők bizonyos sokatmondó különbségek is, elsősorban az antifasizmus értelmezésében. Milosevics bukása után hatalomra kerülő ellenzéki pártok nem ünnepelték Belgrád felszabadulásának évfordulóját. Ez a hagyomány homályba veszett. A szerb kormánypártok, a parlamentben megszavazott törvény szerint a partizánok és a kommunisták, egyaránt antifasiszták. Ezzel párhuzamosan utcanév-változtatásra került sor. A kommunista tábornokokról elnevezett utcákat főleg a szerb királyi dinasztia tagjairól keresztelték át. Tito nevének írmagja sem maradt.
A szerb „szoborforradalom” radikális volt, a partizán emlékműveket elhanyagolták, majd eltüntették. Ugyanakkor „kegyvesztettek” lettek a Belgrádot felszabadító szovjet kommunista tábornokok is, amit Medvegyev belgrádi látogatásaikor, 2009-ben szóvá is tett. A történelem meghamisítása mindig kellemetlen, jelentette ki a szerbiai képviselőházban, mire a városi vezetőség pótvizsgázott, a szovjet kommunista tábornokokról új utcákat neveztek el, de a szerb kommunista tábornokok szóba sem jöhettek. Kezdődtek a csetnikeket rehabilitáló perek.
Putyin belgrádi látogatásakor ez a zűrzavar teljes egészében a felszínre buggyant. Mivel a szerb parlament megszavazta, hogy a csetnikek is antifasiszták. A csetnikpártiak elvárták volna, hogy a belgrádi katonai parádén is szóhoz jussanak. A kormánynak ezt nehéz volt elfogadni, mivel 1944. október 20-án a csetnikeket a Vörös Hadsereg katonái mint kollaboránsokat elfogták, letartóztatták és kiszolgáltatták Tito partizánjainak. Ezért a csetnikek nem kaptak szerepet a katonai parádén, amelyen Putyin volt a díszvendég, ám az antifasizmus sem lett kellőképpen kidomborítva.
A belgrádi katonai parádén a szerb politikusok ünnepi beszédeikben a hangsúlyt az első világháborúra helyezték, a szerb történelem hőseit is abban az időszakban találták meg, a partizánok közül egyedül Koca Popovicsot említették. Josip Broz Titónak, a Belgrádot felszabadító hadműveletek parancsnokának a neve el sem hangzott. Arról sem esett szó, hogy a Vörös Hadsereggel együtt melyik állam hadserege szabadította fel a fővárost. A szerb szónokok mindig csak a „mi katonaságunkról” beszéltek, jugoszláv haderőről nem. Szerb és orosz zászlók lengedeztek, mintha Jugoszlávia és a Szovjetunió nem létezett volna.
Azt a szót, hogy jugoszláv felszabadítók és Vörös Hadsereg egyedül Putyin ejtette ki a száján. Megkoszorúzta a háborúban elesett szovjet katonák emlékművét, amelyeken vörös csillag díszeleg, ami egyben fontos üzenet volt a volt szocialista országok politikusainak és kelet-közép-európai híveinek is. Ez a hangsúlybeli különbség rámutat az európai „putyinizáció” belső ellentmondásaira. Jelenleg a kelet-közép-európai jobbközép egy részében, de főleg a szélsőjobbon igen erős a Putyin-féle kapitalista modell vonzereje. Ahogyan növekszik az euroszkepticizmus, úgy erősödik az orosz minta iránti rokonszenv.
|
Angela Merkel és Alekszandar Vucsics
Thomas Peter / Reuters |
Az orosz minta az eurointegráció ellenében a nemzeti szuverenitást, a nemzetállami küldetést részesíti előnyben, az azonban csakis antifasiszta alapokon nyugodhat, üzente híveinek Belgrádból Putyin. Mindez azt támasztja alá, hogy Kelet-Közép-Európában a Putyin-paradigma nem csupán energiaprobléma, nemcsak külpolitikai, hanem főleg belpolitikai kérdés. Kisebbségi vonatkozásban egy azonban máris biztos; a kisebbségi kérdés annál inkább háttérbe szorul, minél inkább sodródik Szerbia Oroszország felé. Minél inkább erősödik a nemzetállami koncepció az eurointegráció kárára, a kisebbségi kérdés annál inkább elhanyagolható lesz. Még díszes kirakatra sem lesz szükség!
Hogy milyen lesz az üzenet foganatja Belgrádban, azt nehéz megjósolni. A szerb komp mászkálásáról tanúskodik az, hogy két nappal Putyin távozása után a hírügynökségek jelentették, hogy Alekszandar Vucsics szerb kormányfő kimerítő és szívélyes beszélgetést folytatott Angela Merkel német kancellár asszonnyal, s biztosította őt arról, hogy Szerbia mindent megtesz a régió stabilitásáért, a német kormányfő pedig kijelentette, hogy továbbra is támogatja Szerbia eurointegrációs csatlakozását.
