A határon túl élőkben a nemzeti érzés erősödését, a nemzeti kultúrához, ezen belül is az anyanyelvhez való ragaszkodást helyeseljük, annál is inkább, mert ez a kisebbségben élők mindennapjainak szerves része. Hiteltelen lenne ezt a modellt az anyaországban érvényesíteni. Ugyanúgy, mint ahogy lehetetlen az anyaországi pártharcok valamelyik modelljét, legyen az liberális vagy nemzeti, a kisebbségi közösségekre rátukmálni.
Az 1944/45-ös terror nemcsak az említett három településen dúlt, hanem a Vajdaság egész területén. A szerb kormány minapi határozata értelmében azonban kizárólag a csúrogi, mozsori és zsablyai áldozatokra vonatkozik a kollektív bűnösség ügye. A golyó általi halálos ítéleteket az ad hoc alakult rögtönítélő bíróságok hozták meg! Egyes buzgó, az Országházban értekező kutatók 40 ezer, a szerényebbek 20 ezer ártatlan áldozatról tudnak. Az említett három helységben kivégzettek elenyésző hányadát képezik az összes kivégzettnek.
Marad a kérdés: mi lesz a többi áldozattal? A hatályos törvény értelmében ártatlan áldozatnak számít az, akit a bíróság rehabilitál. A pereket nehéz megnyerni, mert hetven év elmúltán nincsenek se szemtanúk, se hiteles bizonyítékok. A rögtönítélő ad hoc katonai bíróságok a halálra ítélteknek védőügyvédet sem biztosítottak. Mindmáig nem tudni, hogy a 40, illetve 20 ezerből hány áldozatot rehabilitáltak. Hányan nevezhetők bűnösnek, és hányan ártatlannak?
A kisebbségi politikusok derűlátók. Kiderül, hogy az áldozatok nagy része „úgy általában” ártatlan, ezzel szemben egyénileg, vagyis jogilag, továbbra is háborús bűnös. Épp itt rejtőzik az anyaországi szimbolikus nemzetpolitika Achilles-sarka. Ha működne modern és reális nemzetpolitika, gondoskodna a konkrét áldozatokról. Nem fogadná el, hogy az utódnak kelljen bizonygatnia felmenője ártatlanságát. Ha a tárgyalások nem folytak jogállami keretek között, és nem folytak, akkor az államnak kelljen bizonyítania az áldozat bűnösségét.
A tények és a számok más területen is hasonló ellentmondásról tanúskodnak. A kettős állampolgárság mozgósító erővel bírt. Korsós Tamás szabadkai főkonzul szerint „megközelítőleg a vajdasági magyarok fele megkapta vagy kérvényezte a magyar állampolgárságot”. Ennek tükrében felettébb meglepő, hogy a magyar nemzeti tanácsi választáson – amelyet 2014. október 26-án tartottak meg – mindössze 55 099-en járultak az urnák elé, vagyis a választásra jogosultak csupán egynegyede. Ennél is beszédesebb adat, hogy majdnem kétszer annyian vették fel a magyar állampolgárságot, mint ahányan a nemzeti tanácsi választáson részt vettek.
Az aszinkron pedig arról tanúskodik, hogy a szimbolikus nemzetpolitika erősítette ugyan a nemzethez tartozás általános érzetét, de sorvasztotta a helyi kisebbségi közösséghez tartozás tudatát. A kisebbségi közösséget aggasztóan gyengíti a hirtelen felerősödő elvándorlási hullám. A kilencvenes évek első felében lezajlott exodusnak megvolt a magyarázata: a jugoszláv térségben zajló háborúk, a rettegés a katonai behívóktól, a kisebbségellenes közhangulat.
Ma más a helyzet, a légkör megváltozott, a kisebbségi politikusok reményteljes jövőt ígérnek; az anyaországi kormánypolitikusok a vajdasági állapotokat kielégítőnek, a vajdasági kisebbségi vezetők politikáját pedig példamutatónak tartják. Azzal érvelnek, hogy lám, a kisebbségi autonómia ügyében is élen járnak! És mégis: az elvándorlás veszélyesméreteket öltött. Főleg fiatal, rendre kettős állampolgárságú szakemberek távoznak, nem az anyaországba, hanem a nyugati országokba vagy más kontinensre.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megjósoljuk, mit hoznak a következő évtizedek. A súlyos szer biai gazdasági helyzet részben rávilágít az exodus okaira, de nem olyan biztos, hogy a fatalista álláspontnak nincs alternatívája, sőt az sem helytálló, hogy e téren az anyaországnak és a helyi kisebbségi politikának nincs tennivalója. A kettős állampolgárság túl éles váltást hozott, radikálisan új helyzetet teremtett, amelyben a támogatáspolitika (is) lényegi változásokat igényelt volna, hiszen épp az a szakemberréteg maradt figyelmen kívül, amely időközben távozott, vagy holnap útnak ered.
Mindeddig semmiféle kutatást nem végeztek az otthonukat elhagyók motivációjáról, bizonyára azért, mert valakik úgy látják, hogy azok kizárólag anyagi jellegűek. Ennek ellentmond, hogy olyan profilú szakemberek is távoznak, akik iránt nagy a kereslet Szerbiában (is). Itt bukkan fel a szimbolikus nemzetpolitika másik nagy melléfogása: elkülöníti egymástól a nemzeti érzést és a mindennapokat, vagyis a szociális tényezőt. A nemzeti érzés a tisztaszoba ügye, a megélhetési gondok, a kisebbségi közösségen belüli egyre nagyobb szociális különbségek pedig a „konyhába” valók.
A szimbolikus nemzetpolitika csak azt hangoztatja, hogy magyarok vagyunk, ellenben nem vesz tudomást arról a mélyszegénységről, amely egyre csak nő. A fennkölt nemzeti érzés diskurzusa a módosabb, az ún. „alapítványi” magyarok előjoga lesz. Érdemes lenne emlékeztetni Illyés Gyula gondolatára: „A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak ( …) ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága.”
A már említett adat, miszerint majdnem kétszer annyian vették fel a magyar állampolgárságot, mint ahányan a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásán vettek részt, egyértelműen a helyi kisebbségi öntudat elsorvadását igazolja. A szimbolikus nemzetpolitika egyetlen nagy metaforában, a homogén nemzetben gondolkodik, miközben nem vesz tudomást arról, hogy a nemzet bizonyos részei többnemzetiségű világban szocializálódtak, szocializálódnak. Németh László gondolatát idézem: ott eresztenek gyökeret, ami az egész nemzet gazdagodását és hasznát jelenti.
Németh tehát a specifikumokat, a sajátosságokat tartja szem előtt, ezzel szemben a nemzetpolitikai centralizmus nem vesz tudomást arról, hogy a határon túliak nemcsak magyarok, hanem a nemzeten belüli kulturális másság hordozói is. Találóbb lenne mozaikos, semmint homogén nemzetről beszélni. A nemzetpolitikai centralizmus azonban olyan méreteket öltött, hogy a kilencvenes években sokan a nemzeti identitás, a „magyar kultúrfölény” nevében elhanyagolták a környezetnyelv, esetünkben a szerb ismeretét, minek következtében mobilitásuk alaposan beszűkült.
Emiatt a Magyar Nemzeti Tanács követelte a szerb nyelv oktatásának modernizálását. Létezik tehát a nemzeten belüli másság, amely sokkal nagyobb terhet ró a kisebbségi polgár vállára, mint az anyaországiéra. A szimbolikus nemzetpolitika az egyetemes nemzettudat nevében éppen a másságot, a sajátos kisebbségi vonásokat mint értéket halványította el. A kettő egyensúlyát, a megnyomorított közösségtudat felélesztését kizárólag a kultúra jelenthetné.
|
Az 1944 őszén meggyilkolt magyarok, horvátok, németek emlékműve Szabadkán. Az előző főnixmadaras (mások szerint turulos) szobrot egy éve ellopták
Molnár Edvárd / MTI |
Sajnos ma a nemzeti üzenetek legnagyobb része politikai, az is főleg a pártcsatornákon keresztül jön.Hátránya, hogy a pártvilág a kisebbségi közösség elenyésző részét öleli fel, amit az is bizonyít, hogy a parlamenti választásokon a kisebbségiek részvételi aránya kisebb, mint a többségi nemzeté. Valószínűleg a kultúrára hárul(na) a szerep, hogy betöltse az identitásmegőrzés légüres terét. A kultúra helyzete azonban siralmas. Kisebbségi berkekben úgy vélik, hogy a kultúra a nemzetpolitika szolgája és nem a kritikus szellem megtestesítője.
Nem Ady, hanem Wass Albert az időszerű olvasmány. Nos, ez a „jóakaratú” identitásvédelem szüli aztán azt az „értékrendet”, amelyről Németh Lászlónak egy jó szava sem volt: „Nincs rosszabb magyar – írta –, mint aki csak magyar, s hazai kátyúkban akarja prófétává cuppogni magát.” Ez a „cuppogás” a kisebbségben majdnemhogy általános! Gyakorta túlbuzgó anyaországi állami köztisztviselők, akikről még udvariasságból sem mondható el, hogy élvonalbeli politikusok, hivatalos fellépések alkalmával, a magyar kormányt reprezentálva vállalkoznak kisebbségi kulturális értékrend megfogalmazására.
Azt határozzák meg, például, hogy kik a jelentős írók és kik nem. Ilyesmire otthon még álmukban sem mernének gondolni, a kisebbség azonban „szabad vadászterület”, gondolják. A vajdasági magyar kulturális intézmények az anyaországi támogatás ellenére (is) egyre súlyosabb anyagi gondokkal küzdenek. A támogatásokat elnyerve, a helyi kiadók könyveket adnak ki, de a könyvterjesztés szinte teljesen megszűnt. Egykor a vajdasági városokban 16 magyar könyveket forgalmazó könyvesbolt működött, ma egy sincs.
Az értelmiség az egész régióban pauperizálódott, a kisebbségi azonban hatványozottan, mert a kisebbségi kultúrának nincs piaca, az alapítványi támogatások esetleg részben biztosítják a túlélést, a piacot azonban nem. Sokszor gerjesztik a saját bűvös körökbe történő bezárkózást, az „elkényelmesedést”. Így rajzolódik ki a túlélés kényszerpályája a légüres térben. A kisebbségi médiumok elvesztették tömegbefolyásukat, a médiapluralizmus hiánya egyhangúvá teszi őket, nem csoda, hogy példányszámuk rohamosan csökken.
Vezető szerepet az anyaországi elektronikus média, főleg a televízió, továbbá a népszerűbb anyaországi honlapok kapnak. Képtelen helyzet: a hivatalos diskurzusban a nemzeti egyetértés retorikája dominál, a mozaikos kép helyett homogén nemzetkép uralkodik el, amelyben a kisebbségi kultúrák rezervátumokat, egzotikus skanzenokat képviselnek. Holott nem azok, de a szimbolikus és homogén nemzetkoncepció azzá teszi őket.
