A szuverén (jellegzetesen személyről, s nem országról volt szó) valójában legibus solutus, ahogyan még a római jogban jellemezték a fejedelmet, akit a jog nem köt, az rá nem vonatkozhat, hiszen felette áll az általa meghatározott jognak. Az európai újkor elején a kor tudósai (Jean Bodin, Thomas Hobbes például), hogy a rendi társadalom gyakori anarchikus állapotai és főleg pusztító vallásháborúi ellenében igazolják egy ország belső békéjét biztosító különleges hatalmat, efféle fogalmi konstrukcióval törekedtek elfogadhatóvá tenni az abszolút uralkodót.
|
XIV. Lajos családja körében
Forrás: totallyhistory.com |
A szuverén szó jelölte az abszolút uralkodó politikai státuszát, „a halandó Istent”, akit a kor gondolkodói a keresztény teológiában kimunkált isteni attribútumokkal láttak el – részben immár szekularizált államjogi formában. Mondani se kell, a valóság nem fedte égi mását. Az így felfogott szuverenitás csak időnként és csak egy-egy nagyhatalom esetében közelített az ideálishoz. A nagyhatalmak szuverén pozícióban lévő uralkodói pedig mindent megtettek azért, hogy hatalmi hatókörük a formális országhatárokon túl is hasson, vagyis kölcsönösen beleavatkoztak egymás országának politikájába, a náluk gyengébbekre meg azonmód rátelepedtek.
A demokrácia kora a XX. századra azonban mást ígért, és más is lett. Röviden szólva,mi – Valki Lászlóval, Lengyel Lászlóval, Csepeli Györggyel, Szilágyi Ákossal, Kovács János Mátyással és Nagy Boldizsárral együtt – az 1990-es években okoskodva leírtuk a szuverenitást.Kétféle értelemben is. Egyrészt leírtuk, hogy mit jelentett ez a politikai gondolkodás történetében, másrészt meg storníroztuk, „leírtuk”, mint a XX. század végi politikai országállapot jellemzésére alkalmatlan kategóriát. Demokratikus jogállamban senki és semmilyen intézmény nem lehet szuverén, a jog felett nem állhat.
A szuverén szó ugyan képletesen, dicsérően jellemezhet egy-egy integer személyiséget, de a regionálisan és globálisan kölcsönös függésben élő országok politikai minősítésére értelmetlen jelölés. Így aztán valóban meglepő volt a 2010-ben újólag hatalomra jutott Fidesz-kormány szakadatlan szavajárása, miszerint mi szuverén ország vagyunk. Engem – hogy most csak a magam nevében írjak – furcsállkodással tölt el a kormány szuverenitásmegszállottsága, ami hintapolitikájukat tekintve csak öntévesztő, üres papolásnak tetszik.
De hátha tévedek. Hátha csak a szuverenitás veretes történelmi fogalmán lovagolok, s nem veszem számba e szó praktikus, hétköznapi használatát. Hiszen a pénzügyi világban is emlegetik a szuverén alapokat mint az állami tulajdonú, esetenként az állami jegybankok irányította pénzügyi alapokat. Az ilyen alapok leírásánál magát a tulajdonosi jogokkal bíró államot is könnyedén mint szuverént említik, eltérően a magántulajdonban lévő alapoktól. Érthető, laza szóhasználat ez, bármi különösebben közvetlen politikai tartalom nélkül. Fidesz-politikusaink azonban Magyarország szuverenitását erős politikai súllyal emlegetik.
Alkalmanként utalnak egy új világrendre, ami miatt Magyarország külpolitikáját meg kell újítaniuk, s a szuverenitás mintegy jövő diktálta korparancs. De ugyan mi lenne ez az új világrend? Az utalásokból annyi tetszik ki, hogy új hatalmi centrumok mutatkoznak, a világ változik (mikor nem?), ellent kell állni az eddig ható globalizációnak, és ehhez – szerintük – nemzetközpontú, szuverén államra van szükség. A szuverenitás itt alighanem olyasmit jelent, hogy valahogy függetlenedni kéne az eddigi kötöttségektől, s új kötésekre kell törekedni az újonnan kiemelkedő centrumokkal. Nagy általánosságban véve ez még praktikus politikának is tekinthető, ha megadóan elnézzük a szuverenitás fogalmának nagymellényű használatát.
Így tekintve a szuverenitásmegnyilatkozásokra, talán közelebb juthatunk e vágyódás megértéshez. Hiszen nem hat-e a gazdasági válságban és terjengő kisháborúkban vonszolódó világunkban a demokratikus liberalizmusból való kiábrándultság? Igaz, új világrend helyett inkább fokozódó világrendetlenség közepette élünk. Érzékelhetjük, miként egy liberális szerző írta még tavaly nyáron egy liberális lapban (The New York Review of Books), hogy nyilvánvaló lett a kapitalizmus politikai promiszkuitása. „Ahelyett, hogy a szabadsággal házasodna, boldogan bújik ágyba autoriter hatalmakkal”.
Michael Ignatieffről van szó, aki szerint országról országra a demokratikus liberalizmus új versenytársaira az jellemző, hogy „politikai formájukat nézve autoriterek, a gazdaságot tekintve kapitalisták, az ideológiájuk meg nacionalista”. És ez hat most a szélrózsa sok irányában. A mostani magyar kormány politikája tehát nem egyedülálló, nem önálló, főként nem példaadó, hanem – szuverenitást emlegető önminősítésének paradox módon ellentmondva – utánzó, követő politika. Követi azt a demokratikus liberalizmusból kiábrándult globális trendet, amely következménye és egyben fokozója a mostani világrendetlenségnek. A szuverenitás a szuverénnek lehet, hogy édes és vonzó, de több mindent figyelembe véve, amerre haladunk, az inkább csak fenyegető.
