Winston Churchill vitézlő felmenője 50 ezres expedíciós seregével – hadtörténelemben feljegyzésre méltó rejtettséggel, gyorsasággal, és ahogy ma mondják, logisztikai szervezettségben – a Németalföldtől 400 kilométerrel délkeletre bukkant fel, s Savoyai Eugén császári csapattesteivel egyesülve tönkreverte a Bécset fenyegető francia és bajor sereget. A megüresedett spanyol trónért ugyanis XIV. Lajos francia király és a Habsburg császár vetélkedett, s ebbe a vetélkedésbe fél Európa belekeveredett.
A Napkirályként is ismert francia uralkodónak szándékában állt gondoskodni arról, hogy az osztrákokat ne csak nyugatról, hanem keletről is megszorítsák. Ezért örömmel fogadta a magyarok jelentkezését, és ígért pénzt, katonát Rákóczi Ferencnek, hogy robbantsa ki a magyarok szabadságharcát az osztrákok hátában. Nos, ez az a pont, ami miatt a blenheimi csata, vagyis a höchstädti, európai jelentőségén túl a mi hazai történelmünkben is döntő esemény volt.
A kurucok és labancok véres háborúja, a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) csak egy országban, régies fordulattal a „közhazában” zajlott, s csak nem oly régóta vagyunk mindnyájan kurucok – miként ezt Esterházy Péter mondta volna állítólag. Számos, mozzanatos történelemkép él emlékezetünkben Rákóczi fejedelemről és koráról, de mi tagadás, a höchstädti csatáról még halvány se. Pedig e csata kimenetele, azaz a Habsburgok hadiszerencséjének jobbra fordulása, már a szabadságharc kezdetén kódolta a magyar felkelők kudarcát.
Maga Rákóczi fejedelem így ír az 1703-as kezdetről: „Nagyobb biztonság céljából elrendeltem, vezessék hozzám a hegy túlsó oldalán rejtőzködő csapatokat. Déltájban érkeztek, botokkal és kaszákkal felfegyverkezve. Ötszáz helyett alig volt kétszáz gyalogos, rossz parasztpuskákkal, és ötven lovas. Vezérük Esze Tamás volt, egy paraszt, tarpai jobbágyom ... Ez a hirtelen és lelkes parasztfelkelés megdöbbentette a nemességet... Ez a fegyvertelen, félig meztelen nép követte zászlóit, elhagyta házát és gyerekeit, mindenfelől hozzám sereglett...”.
S noha kezdetben a dolgok biztatóan alakulnak, és 1704 júliusában Gyulafehérváron fejedelemmé választják II. Rákóczi Ferencet, augusztusban már híre jött szövetségesei höchstädti vereségének. „Ez az esemény megfosztott már a reményétől is annak, hogy egyesülhessek a bajor választófejedelemmel. Ez a remény volt az egyetlen alapja annak, hogy belefogtam a háborúba, amelynek nehézségeit nagyon is előre láttam.” „Én akkor huszonhat éves voltam, minden katonai tapasztalat nélkül, s a politikát és a történelmet is csak elég felületesen ismertem. A hiányokat és a hibákat észre tudtam venni, de talán nem tudtam kijavítani. Bevallom tehát, hogy vak voltam és világtalanokat vezettem.”
Rákóczi fejedelem francia nyelven írt, és Vas István fordította Emlékirataiban aztán több helyen is visszatér ennek a csatának a magyar szabadságharcban betöltött végzetes jelentőségére. Elmerengek, mit is tanulhattunk mi minderről az iskolában. Tudatlanságomért persze csak magamat okolhatom, egyébként meg megszoktuk, „hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat” – ahogy Ottlik Géza írta. Mégis felmerül, hogy a közoktatás során okított történelem eléggé nyitott, széles perspektívájú-e.
Világossá válik-e, hogy hazai történéseinket, kezdeményezéseinket mindenkor az országok közötti, vagyis az úgynevezett nemzetközi hatalmi viszonyok többnyire döntően befolyásolták. Kivált a súlyos történelmi fordulók idején – s az iskolai tananyag jobbára ezekkel foglalkozik. Az oktatott tananyag tartalmát pedig általában az államrezon befolyásolja az éppen aktuális céljai történelmi megalapozásáért – persze „tudományos tárgyilagossággal”. A történelemtudomány meg, mint minden más tudomány, tele vitákkal, merthogy a tudományt a vita viszi előre – vagy hátra.
Másrészt viszont eltúlozni se kell az iskolai oktatás jelentőségét, hiszen ha ez valóban olyan meghatározó és jelentős lenne, akkor például a négy évtizedes ateista és nacionalizmusellenes államideológiai nyomás ellenére honnan került volna elő az 1989-es rendszerváltozás után annyi hívő és nacionalista. Manapság, az emlékezetpolitikainak mondott áldatlan viták idején, az legalább kiderül, hogy az oktatott matériának nincs olyan nagy jelentősége. Elképzelhető például az is, hogy majd oktatási anyaggá lőn, amit és ahogyan kormányunk a maga alkotmányába fogalmazott pár éve az 1944 tavaszától a rendszerváltásig tartó szuverenitásvesztésről. De a jövendő kor tanulékony ifjúsága erről sem fog többet tudni, mint mi a blenheimi csatáról.
 |
| Mányoki Ádám festménye: II. Rákóczi Ferenc |
A közoktatásba csurgatott történelem némileg persze szemléletalakító, de aligha vetekedhet az irodalom áttételes hatásaival, már a tekintetben, hogy mi marad meg az emlékezetünkben. „A szépirodalom, belátom, a mi egyetlen megbízható emlékezetünk” – mondta Spiró György idei könyvnapi megnyitóján, és igaza van. A törökvilágról, szabadságharcainkról, „emlékezetünk helyeiről” a fejünkben lévő töredékes történelemképeket még leginkább a szépirodalom festi, s alig az iskolában biflázottak.
A történelemre vetett tekintetünk, az a bizonyos történetszemlélet persze fontos, de az sem egységes, s annak többszínűségében is az irodalom viszi a prímet. Az „extra Hungariam non est vita”-féle, talán hibásan „nemzeti történetírásnak” mondott és a nemzetállamba zárkózó szemlélet zárványai persze velünk élnek, néha meg felerősödnek. De plurálisan szép az élet! A blenheimi csata példája a személyes ismerethiányomon túl a transznacionális hatalmi viszonyok jelentőségére emlékeztet, arra, hogy a történéseket az országhatároknál tágabb perspektívából érdemes szemlélni, széles térségi, globális összefüggésekben látni.
Mert mindig ilyen térben játszódtak. A honfoglalás idején, minden fordulóponton – és ma is. Ilyen szemléletet bizonyára nem könnyű az oktatásban alkalmazni, de valamivel azért többet kéne nyújtani a Rákóczi hadnagya valahai tévésorozat képeinél. És emiatt nem kell lemondani a nemzeti történetírásról, csak másként kell írni – és talán tanítani is. „Felismertem – írta a fejedelem Vas István veretes magyar szavaival az Emlékiratai utolsó mondatában – azt nagy igazságot, amelyet mindenki tele szájjal hirdet, de csak kevesen hisznek benne: ember tervez, Isten végez. Övé legyen a magasztalás meg a dicsőség minden századokon át.”
