Jó ideje így van ez már. Ám az utóbbi időben kibontakozóban van egy új jelenség is. Az a Kreml által korábban is támogatott patriotizmus, amelynek segítségével a sokféle és egyre különbözőbbé váló életformák posztszovjet közegében a putyini hatalom megpróbálta a társadalmi egyetértés alapjait lerakni, az ukrán krízis elmélyülésével elkezdett egyre harciasabb és az orosz társadalom mind nagyobb részét magával ragadó nacionalizmussá átalakulni.
Ez az új típusú szenvedély éppúgy tetten érhető a politikai elit megannyi megnyilatkozásában, így az egyre képtelenebb törvényjavaslatok sorában, miként a hétköznapi élet legkülönbözőbb színterein. Mindez bizonyos fokig még érthető is. Oroszország – Ukrajna kapcsán – nehéz helyzetbe hozta magát: egyre inkább elszigetelődik. Ráadásul épp azoktól az országoktól távolodik, amelyek életformájához és életminőségéhez még a közelmúltban is olyannyira közeledni próbált.
Alig néhány évre vagyunk csak attól, hogy Dmitrij Medvegyev orosz elnökként 2010-ben aláírta azt a megállapodást az Európai Unióval, amely Oroszország átfogó modernizálását tűzte ki közös célként. A hatalom által támogatott nacionalizmus felerősödése önmagában is aggasztó fejlemény, kiváltképp egy olyan országban, ahol a lakosság közel ötöde nem tartozik a többségi nemzethez. Ezt még aggasztóbbá teszi Oroszország erősödő militarizálódása.
Nemcsak arról van szó, hogy a Kreml egy ideje ütemesen növeli az ország katonai kiadásait – Putyin épp a napokban jelentett be egy újabb nagyszabású fegyverkezési programot –, hanem arról is, hogy a civil élet egyre több területére hatol be a katonai szellem, hogy általában is megnő az erőszakszervezetek súlya és jelentősége, s hogy a katonai kiadások társadalmi ellenőrzése egyre inkább ellehetetlenül.
Oroszország a 90-es években – a politikai és gazdasági átalakulás nehézségei miatt – fokozatosan csökkentette katonai kiadásait. Ám önmagában az a körülmény, hogy Moszkva örökölte meg a szovjet haderő hagyományos fegyverzetének négyötödét és személyi állományának jelentős részét, miközben a szovjet gazdasági erő alig több mint fele jutott csak neki, jelentősen megnövelte a védelmi kiadások GDP-hez mért arányát a Jelcin-korszak elején.
A putyini hatalom megpróbálja nemcsak saját politikai közössége, de e közösség választott képviselői elől is elrejteni az ország tényleges katonai és belbiztonsági kiadásait
Ez az arány 1992-ben elérte a GDP 17 százalékát, szemben az utolsó gorbacsovi év tíz százalékával. Az „aszimmetrikus örökség” folytán – a tekintélyes német kutatóközpont, a Bonn International Center for Conversion (BICC) szerint – Oroszország vált a Szovjetunió felbomlása után, akaratán kívül, a világ leginkább militarizált országává. A BICC több szempont – a katonai kiadások GDP-hez mért aránya, egészségügyi kiadásokhoz mért aránya, a reguláris és paramilitáris erők létszámának az összlakossághoz mért aránya és még néhány további mutató – súlyozott figyelembevétele alapján állítja fel a rangsorát.
2000-ben, vagyis a Jelcinkorszak végén Oroszország már csak a hetedik helyen állt, mert – részben kényszerűségből, részben politikai elhatározásból – folyamatosan csökkentette mind katonai kiadásait, mind hadseregének létszámát. Ez a folyamat Putyin első két elnöki ciklusa idején sem szakadt meg. Oroszország ekkor már növelte ugyan védelmi kiadásait, ám a dinamikusan – évi hét-nyolc százalékkal – gyarapodó gazdasági teljesítmény és a hadsereg létszámának további csökkentése ellensúlyozni tudta a növekvő katonai költségeket.
Oroszország a bonni elemzőközpont listáján 2009-re már a kilencedik helyre szorult vissza. Ezt követően azonban megfordult a csaknem két évtizeden át tartó tendencia. Meglepő módon épp Dmitrij Medvegyev volt az, aki elnöksége idején előállt az orosz hadsereg nagyszabású újrafegyverzésének programjával. Ennek, továbbá az orosz gazdaság 2009-es súlyos teljesítményvesztésének, majd az azt követő évek viszonylag mérsékelt ütemű gazdasági növekedésének köszönhetően Oroszország 2012-re visszakerült a leginkább militarizált országok élbolyába.
Ekkor már övé a lista negyedik helye. Egy évvel később pedig már dobogós Izrael és Szingapúr mögött. Beszédes, hogy miközben az orosz katonai költségvetés továbbra is jócskán elmarad mind az amerikaitól, mind a kínaitól, militarizáltsági szintje mégis jóval magasabb. Az USA a 2012-es listán csak a 30., Kína a 82. helyen szerepel. Ez a következménye annak, ha egy viszonylag kis gazdaságú és viszonylag alacsony népességű ország, mint amilyen Oroszország is, nagy és költséges haderőt tart fenn.
Miközben az orosz hadsereg létszáma mára 800 ezer főre csökkent, a különféle belbiztonságért felelős szolgálatok személyi állománya már megközelíti a négymilliót.
A putyini hatalom megpróbálja nemcsak saját politikai közössége, de e közösség választott képviselői elől is elrejteni az ország tényleges katonai és belbiztonsági kiadásait. A 2013 őszén tárgyalt, három évre szóló költségvetés kiadási oldalának csaknem negyede ugyanis immár titkos, a parlamenti képviselők által sem ismert tartalmú fejezetekben szerepel. Ez a feltűnő titkosítási tendencia Putyin elnöki visszatérésével erősödött fel. 2005 és 2012 között ugyanis a szövetségi költségvetés kiadásainak még mindössze 11 százaléka tartozott a titkosított fejezetekbe.
A változás elsősorban a védelmi és belbiztonsági kiadások jelentős növekedésével függ össze. A stockholmi béke kutató intézet, a SIPRI adatai szerint az orosz védelmi költségvetés már 2012-ben is 16 százalékkal nőtt a megelőző évhez képest. És ez a tendencia azóta is folytatódik. A költségvetés egy részének titkosítása persze másutt is bevett gyakorlat, de nem ilyen arányban. Az pedig, hogy ezt a részt a törvényhozás tagjai elől is elrejtik, a demokratikusan működő államokban ismeretlen és elfogadhatatlan.
Jellemző, hogy a ma is érvényben lévő, három évre vonatkozó költségvetés utolsó évének, 2016-nak a szövetségi büdzséjében már a kiadások csaknem harmada szerepel a zárt fejezetekben. Miközben az orosz hadsereg létszáma mára 800 ezer főre csökkent, a különféle – nyilvános és titkos – belbiztonságért felelős szolgálatok személyi állománya már megközelíti a négymilliót. Ebbe a körbe tartozik mindenekelőtt a Belügyminisztérium 1,3 millió főt számláló apparátusa. Oroszországban minden ezer lakosra tíz rendőr jut, ami több mint háromszorosa a demokratikus rendszerekben szokásosnak.
A büntetés-végrehajtásban – az elítéltek és fogvatartottak magas száma miatt – ugyancsak sokan, mintegy 325 ezren szolgálnak. Körülbelül 40 ezren lehetnek a kábítószer-ellenes hatóság, az FSZKN munkatársai. A Szövetségi Védelmi Szolgálat, az FSZO és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB együttes állományát pedig mintegy 250 ezerre becsülik. És akkor még nem említettük a határőrséget és egyéb szolgálatokat.
Mindebből persze nem következik, hogy Oroszország bárkit is meg akarna támadni, le akarna rohanni, még akkor sem, ha néhány hónapja szemtanúi lehettünk a Krím félsziget erőszakos elcsatolásának és a kelet-ukrajnai szakadárok azóta is tartó sokrétű támogatásának. Továbbra sem feltételezzük, hogy Oroszország háborúra készülne, ám az mégiscsak elgondolkodtató – és egyben figyelmeztető is – ahogyan egy csaknem két évtizeden át tartó demilitarizálódási folyamat egyszerre csak megfordul, mégpedig úgy, hogy erős, az állam által is gerjesztett nacionalista retorika kíséri. Ez azért, így együtt, fölöttébb veszélyes elegy.
