„Ilyen előzmények után indult meg immár a negyedik reformfolyamat… Szemben a korábbi reformnemzedékek jogi, szociológiai, illetve irodalmi indíttatásával, ezt a reformmozgalmat közgazdászok indították el. Ez volt az első alkalom a reformkor óta, hogy a reformigény legyőzte azt a társadalmi inerciát, ami Eötvös szerint minden kibontakozás legfőbb akadálya.” – írta Czigány és Péter. Igaz. Meglepő módon, ennek a reformnemzedéknek volt társadalmi hatása. A társadalom többsége nemcsak békésen tűrte 1987 és 1997 között az ilyen vagy olyan reformokat, de aktívan közre is működött bennük.
Az ok egyszerű: életformája nyugatiasabb, európaibb lett. Osztrák és bajor szeretett volna lenni – ez volt a mágnes, amely húzta magához a magyar vasreszeléket. Visszatekintve elmondhatjuk, hogy a keletközép-európai társadalmak közül a magyar volt a leginkább reform- és Nyugat-vezérelt társadalom a rendszerváltás első évtizedében. Nemcsak elitje vélte jobbnak, ha európai lesz, hanem a népe is. Lehet, hogy éppen ez volt a baj? Nem váltunk egy csapásra osztrákká és bajorrá? Nem lett olyan házunk, autónk, rendben tartott kertünk, muskátlis ablakunk, nyugodt munkánk, működő szolgáltatásaink, emberi egészségügyünk, kék egünk, zöld mezőnk, kormányról és pártról nem tudó kávéházi és kocsmai beszélgetésünk?
Nem lettünk egyenlők, és nem éreztük magunkat szabadnak. Talán a reformokba belefáradt, azoktól feldühödött választók választották a rendszerváltás második évtizedében a reformokat halasztgatókat vagy éppen nyíltan reformelleneseket? Vajon a reform szó nem vált-e köpködni való, ugyanolyan varangyosbéka szóvá, mint a liberalizmus, amit böcsületes magyar ember szájára nem vesz? Igaz, hogy egy lépéssel se kerültünk közelebb Nyugat-Európához, de sebaj, úgy is Oroszország a jövőnk, ahol ugyancsak nem fárasztották magukat a reformokkal.
Mint annyiszor, ránk borult az agresszív bezárkózás, a mindent tudó, akaró, megoldó nemzeti/szociális provincializmus, ahol a mi államunk, a mi vezetőnk mindent tud, akar és megold helyettünk és felettünk. Az állam, a vezető válik mágnessé, vonzza magához elit és nép vasreszelékét. Magyarrá válni gyorsan lehet, még ha idegenszívűeknek nem is könnyű. Mások kirablása árán lehet ház, autó, medence, és a minden bizonytalan, bármikor megroppantható világban ébredhetsz minden reggel arra, hogy ha a felcsúti Mekka felé fordulva, leborulva elvégzem a szükséges imákat, van jövőm.
„Szocializmus egy országban” sztálini eszméjének alkalmazásával „orbánizmus egy országban”. A szélesebben vett Európában, Írországon és Skócián át, Portugáliától Katalónián keresztül Flandriáig, Franciaországtól Finnországig, Magyarországtól Litvánián át Ukrajnáig és onnan Oroszországig, az etnikai nacionalizmus kísértete járja be Európát. Ír zöld életet, skót szabadságot, flamand életformát, „ki a más civilizációjúakkal” Franciaországot, magyar Magyarországot, Ukrajna az ukránoké, Ukrajnát és minden oroszok Oroszországát ordítja e kísértet.
Itáliában a ki a németekkel harsogása keveredik a tengerbe a menekültekkel-lel. Görög vagyok nem turista, görögnek lenni kiváltság, rabló Európa takarodj, bömböli ezer és ezer torok Athén utcáin. A másik kísértet ugyancsak az utcán van: az európai élet kísértete. A mindennapi élet, a megengedő, az elfogadó, a békés és sörözgető, hálóra tapadó és szeretkezni akaró, romkocsmákba járó, aki franciaként együtt mulat egy jó karikatúrán egy arabbal, akinek nem érdekes, hogy ki hetero és ki homo, ki milyen hitű, nemzetiségű.
Aki nem tervezi mások kirekesztését, megalázását, agyba-főbe verését, megölését csak mert másként gondolkodik, viselkedik. A liberális demokráciák és a reformok ezt az európai way of life-ot építgetik, védelmezgetik. A magunkfajták öregesen, több Bachhal és Stendhallal, Bartókkal és Cézanne-nal, több filozofálással. A fiatalok dühösebben – ne pofázz bele az életünkbe!, hogy jössz te ahhoz, hogy megszabd az életünket!, az vagyok, aki vagyok, aki lenni akarok! –, je suis Charlie, Guevara…
Mintha Kierkegaardot olvasnák, az „Újra önmagunkká válni annyi, mint mássá lenni” sorait: „Az ember az ujját dugja a földbe, hogy szagáról megállapítsa, melyik országban is van, én a létezésbe dugom az ujjamat – nincs szaga. Hol vagyok? Mit jelent az, hogy világ? Mit rejt a szó? Ki csalt bele az egészbe, és hagy itt most megfürödve? Ki vagyok? Hogyan kerültem a világba; miért nem kérdeztek meg, miért nem tudatták velem a szokásokat és a szabályokat, csak belöktek a sorba, mintha egy lélekkufár portékája volnék? Hogyan lettem részese annak a nagy vállalkozásnak, melynek neve valóság? Miért kell részt vennem benne? Nem dönthetek szabadon? S ha már erre kényszerülök, hol találom a karmestert, akinél panaszt tehetek? Létezik egyáltalán karmester? Kihez fordulhatok panaszommal? Hiszen a létezés tanácskozás, kérhetem hát, hogy véleményemet megfontolás tárgyává tegyék?”
Ha én itt ujjamat a földbe dugom, tanár úr, szaros lesz, tudom, hogy itthon vagyok – mondja egyik tanítványom. Csak bólintok. Alighanem e harag nélkül soha nem lesz itt változás. De ha nem jön egy újabb, európai reformnemzedék, akik már nemcsak dühösek, de értik is saját dühük okait, akik nemcsak tüntetni akarnak vagy elmenni, hanem a változás irányát,menetét,módját is végiggondolni, tanácskozni és megcselekedni, akkor a nacionalista kísértet kihajt minket a világból. Szabadság, egyenlőség, szolidaritás, nemzeti elv, európaiság elvei és gyakorlatuk itt birkóznak egymással, s nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk szétválasztani őket.
„»Mi alapjában véve nem azok«, így / mondja, mint Szép Ernő idézi, »vagyunk« / Schopenhauer… csak nem / akartam csapatöszszeállításos / játékot, inkább hagytam a neveket, / nálam a fű, fa, virág hármas tökéletes belsőcsatárjáték / biztosítéka. Mozdulniuk se kell / szélcsendes időben, »akiknek lennünk / kellene, és ezért szűnünk meg lenni«, ezt mondja Schopenhauer, ezt / idézi Szép Ernő.” – írja Tandori Dezső, aki nélkül, akár Szép Ernő és Schopenhauer nélkül, nincs Magyarország, nincs Európa és nincs világ.
