galéria megtekintése

Európa elvesztése

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 09. számában
jelent meg.

Lengyel László
Népszabadság

Erős Európa? - Barroso a magyar soros EU-elnökség idején Pesten
Erős Európa? - Barroso a magyar soros EU-elnökség idején Pesten
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Hogyan veszítette el a Nyugat Magyarországot és Magyarország a Nyugatot?

A 2010-es és a 2014-es parlamenti választásokon egy euroszkeptikus párt, a Fidesz szerzett kétharmados többséget, és egy Európa-ellenes párt, a Jobbik lett a harmadik erő. Az ellenzéki MSZP választóinak többsége ugyancsak euroszkeptikus. A Magyar Országgyűlésben alig néhány képviselő tekinthető a Nyugat, Európa, ezen belül az Európai Unió őszinte hívének.

 

Mikor és hogyan vesztette el a Nyugat Magyarországot? Vajon a politikai osztály növekvő Európa-ellenessége fertőzte meg a választókat, vagy a választók sérelmei, indulatai hatottak a politikai osztályra?

A rendszerváltás idején a magyarok voltak leginkább Európa és a Nyugat hívei. Az Európához csatlakozni kívánók aránya meghaladta a nyolcvan százalékot. Hatalmas várakozás övezte nemcsak a határok megnyílását, de az életszínvonal és -minőség gyors változását is. Az 1991–92-es súlyos gazdasági visszaesés, majd az 1995-ös második válság megrendítette, de nem szüntette meg az Európába vetett bizalmat.

Az 1989–99-es első évtized a Nyugatba és Európába vetett hit jegyében telt el. A politikai elit többsége közös célként határozta meg az euroatlanti intézményekbe történő belépést: Magyarország elsőként kezdte meg a csatlakozást. Minta reformország voltunk, ahová tőke és presztízs áramlott.

Itt épül
Itt épül
Kocsis Zoltán / Népszabadság/archív

Nem a gazdasági válság és nem az európaiakban való csalódás váltotta ki az euroszkepszist. Az 1996–2006 közötti időszak a növekedés és a jövedelembővülés időszaka volt, amikor a tőke folyamatosan befelé jött, és nem kifelé ment, amikor a korábbi társadalmi egyenlőtlenség csökkenni kezdett, és megindult a középosztályosodás. A Nyugat-ellenesség és az euroszkepszis a 2000–2001-es kormányzati fordulattal ment végbe, amikor a Polgári Magyarország és a Nemzeti Magyarország kényes egyensúlyát Orbán Viktor és csapata a Nemzeti Magyarország felé tolta el. Előtérbe került a neomachiavellista politika, a hatalom maximalizálása és a többletjövedelmek nullaösszegű újraelosztása a nemzeti kormány révén.

Meghatározóvá vált a választói csoportok célzott jutalmazása és büntetése. Ezzel nemzeti alapon visszatértünk a Kádár-kor lekenyerezés/büntetés, mézesmadzag/furkósbot politikájához. Orbán erős nemzetállamot, ennek megfelelő hatalmi centralizációt és koncentrációt, vezérelvű politikát tűzött ki célul. 2001. szeptember 11. hatására arra a következtetésre jutott, hogy eljött a káosz kora, a Nyugatnak bealkonyult, Amerika még magát se tudja megvédeni, Európa tehetetlen. Ki kell használni a nyugati országok megosztottságát, az erős és határozott nemzetállammal lehet és kell manőverezni közöttük. Válságban legjobb kormányozni, a szükségállapot teremt igazi manőverezési lehetőséget.

A káosz feltételei között kizárólag konfliktusos politikával lehet eredményt elérni – a tárgyalás a gyengeség jele. A választókat elkezdte visszaterelni az állam védte karámba, a nemzetállami protekcionizmus, nacionalizmus és populizmus vált uralkodó politikává a jobboldalon. Orbán előre látta: politikájának igazi korlátja Európa lesz. 2000-es célja az volt, hogy minél nagyobb mozgásteret alakítson ki magának, és új osztozást teremtsen a nemzeti és a nemzetközi tőke között. A 2002–2010 közötti baloldali politika valamennyi fiaskóját a Fidesz-ellenzék, majd későbbi kormánypárt Európa és a Nyugat önzéseként, képmutatásaként, a baloldali pártokat az idegen erők ügynökeként mutatta és mutatja be.

Orbán Viktor útban Brüsszelbe
Orbán Viktor útban Brüsszelbe
Illyés Tibor / MTI

A Medgyessy-, a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány hivatkozása Európára, a jogállamiság és a demokrácia, a piac és a magántulajdon értékeire a kívánttal éppen ellentétes hatásokat váltott ki. Érveket, válságmagyarázatokat adtak nemcsak e kormányok politikája, de egy képzeletbeli Nyugat és Európa ellenében. Tetézte ezt, hogy a 2006-os belső, majd a 2008-as külső válságok hideg zuhanyként érték a felkészületlen állampolgárokat, az ortodox liberális kormánypolitikák nem javították, hanem rontották a helyzetet. A 2008 utáni európai válságkezelés lassúsága és a megszorító politikák kiváltotta sokkok az euroszkeptikus politikai osztály mellé, mögé sorakoztatták a rémült és reményét vesztett társadalmat, mindenekelőtt a lecsúszó középrétegeket.

A 2010 utáni magyar kormány lemondott az európai beilleszkedési versenyről. A homo orbanicus, az orbáni magyar semmilyen versenyt nem akar. Ellentétben a 2008-ban súlyos válságba jutott baltiakkal, akik vállalták az EU és az IMF kemény programját, és fölzárkóztak, Magyarország szakított az IMF-fel, és elítéli az európai válságkezelő programokat. Lengyelország stratégiai szövetségre lépett Németországgal és Franciaországgal, és az európai stabilizáció meghatározó országává vált. Szlovákia Csehországgal fogcsikorgató versenyben bejutott az euróövezetbe, és Fico alatt is fenntartja európai irányultságát. A visegrádi országok, a baltiak elérték, hogy szorosan kapcsolódjanak a fejlett északnyugati gazdasági térhez, sőt még Románia is erősen pozicionált gazdasággá vált.

Orbán másfelé manőverez. Szemében a Nyugat – és így az EU – nem több, mint olyan érdemi befolyás nélküli tehetetlen intézmény, amely a maastrichti formai kritériumok betartása esetén fejős tehénként működik. Ha ehhez még a Fidesz növeli az Európai Néppárt erejét, és megfogadja, hogy mindig, minden ügyben Németországgal szavaz, akkor azt csinál Magyarországon, amit akar. Magyarország elvesztette a Nyugatot. Az EU 2013 tavaszáig habozott, hogy mit tegyen a politikailag és gazdaságilag unortodox, a jogállamiság határait átlépő Európa-szkeptikus magyar kormánnyal. Hallgatással nem akarták bátorítani, nyílt konfliktussal nem szerették volna elvadítani Magyarországot. Szaval, de mást tesz.

Fontos, stratégiai ügyekben soha nem fog szembekerülni az európai folyamatokkal – volt a vélemény. Demokráciát, jogállamot és piacot védő üzeneteket, megrovásokat küldtek – eredmény nélkül. Az európai vezetők attól tartottak, hogy a magyar populista politika fertőzővé válik Dél- és Kelet-Európában. De 2013-ra stabilizálták az euróövezetet, Európa választásain mérsékelt és Európa-párti erők győzedelmeskedtek. Orbán maradt, de immár nem jelent fertőzésveszélyt. Magyarország érdektelenné vált. Rendszerét kiismerték. Bizalom nincs se a magyar kormány, se Magyarország iránt. 2013 közepére kiderült, hogy nincs kormányképes ellenzék, amelyet érdemes lenne támogatniuk. Ezért tudomásul vették, hogy Orbán formailag teljesítette a kritériumokat, és nincs alternatívája.

A merkeli „kiülés” (Aussitzen) és a steinmeieri „új Ostpolitik” mindenkinek hagyja, hogy otthon tegyen, amit akar, csak kifelé ne ártson. A magyarok maguk választották sorsukat, ha nekik ez kell, hát tessék, maguknak ártanak. Európa és a Nyugat semmiféle gyakorlati segítséget nem nyújtott a magyar Európa-barát, demokráciát és jogállamot védő független intézményeknek. Sorsukra hagyta a civil intézményeket, a független sajtót, a szellemi műhelyeket. Nemcsak az osztrák, német, francia, olasz vagy amerikai pénzintézetek, vállalatok vonultak ki részvétlenül minden intézményes támogatásból, és tartották magukat ahhoz a rendhez, hogy egyetlen hirdetést, megbízást nem adhatnak a kormánytól független intézménynek, de nincs egyetlen olyan európai vagy amerikai pénzalap, amely támogatást nyújtana a demokrácia, Európa védelmezőinek.

Ha a nyolcvanas évek végén a Soros Alapítvány a szabadság kis szigetét jelentette támogatásaival, ma semmilyen szigetre nem tud a jogállamért harcoló független intézmény vagy személy kikapaszkodni. Emberek százai veszítették el állásaikat, szakmai autonómiák számolódtak fel a Nyugat rideg elfordulása mellett: – Védd Európát, Európa bizonyosan nem fog megvédeni! Ostobák! – mondja gúnyosan Orbán – az európai pénzt én kapom, aki Európa ellen beszélek, és nem ti, akik mellette. Igaza van.

Párizs 1940-es német megszállásakor Albert Camus A mandulafák címmel cikket írt, amelyben Napóleont idézte: „Tud ja-e, mit csodálok legjobban a világon? Az erő tehetetlenségét, hogy építsen valamit. A világon csak két hatalom van: a kard és a szellem. Hosszú távon mindig a szellem győzedelmeskedik a kard felett.” Camus keserű mosollyal teszi hozzá: „A hódítók, mint látjuk, néha elcsüggednek.” Magyarországnak kardja van, Európának szelleme. Azt már tudjuk, hogy lehet szellem nélkül kardozni. De vajon lehet-e kard nélkül, a szellem erejével győzni? A mi hódítónk aligha csügged.

„Amikor Algériában laktam” – folytatja Camus, „telenként mindig türelmetlen voltam, mert tudtam, hogy a Konzulok völgyének mandulafái egy éjszaka, egyetlen, hideg és tiszta februári éjszaka alatt fehér viráglepelbe öltöznek. Utána gyönyörködve figyeltem, mint áll ellen ez a törékeny hó az esőnek és a tengeri szélnek. Minden évben kitartott, épp annyi ideig, amennyi a gyümölcs megérlelődéséhez kellett. Ez nem hasonlat. A boldogságot nem hasonlatokkal fogjuk megnyerni. Komolyabb dolgok kellenek hozzá. Csak azt akarom mondani, hogy néha, amikor az élet túl nagy súllyal nehezedik rám a nyomorúsága súlya alatt még mindig roskadozó Európában, e ragyogó tájak felé fordulok, ahol annyi erő maradt érintetlen. Ezt a világot gonosz erők mételyezik, s mintha még tetszelegne is benne. Teljesen átadta magát annak a rossznak, amelyet Nietzsche nehézkes szellemnek nevezett. Ne nyújtsunk neki segédkezet. Ne sirassuk hiába a szellemet, elég dolgozni érte.”

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.