Őszintén szólva bámulattal tölt el azoknak a liberálisoknak, baloldaliaknak az őszinte (nem politikai érdekből színre vitt és színlelt) csodálkozása, megrökönyödése, felháborodása, megbotránkozása, akiknek itt és most, Orbán Viktor tusványosi előadásából kellett értesülniük arról, hogy évek óta illiberális demokráciában élnek, mint Jourdain úrnak, Moliére úrhatnám polgárának arról, hogy egész életében prózában beszélt. Hát hol éltek idáig? A Holdban? Csak Fareed Zakaria csodálkozását értem, aki a jó államért folyó világversenyfutásban igencsak hátul kullogó Nyugat nevében szólal meg a globális médiaeseménnyé nőtt tusványosi előadáshoz fűzött glosszájában a Washington Postban, hiszen ő nem arra csodálkozik rá, hogy Magyarország 2010-ben úttörő módon az illiberális demokrácia útjára lépett, hanem arra, hogy ezt demokratikusan megválasztott vezetője ünnepélyesen maga hirdeti ki, mintegy célt, programot, új államideológiát kovácsolva abból a fogalomból, amit közel húsz évvel ezelőtt Fareed Zakaria alkotott meg: „Azért figyeltem fel erre a beszédre − írja −, mert 1997-ben a Foreign Affairs számára készült esszémben (The Rise of Illiberal Democracy) történetesen én használtam ezt a szóösszetételt annak a veszélyes tendenciának a leírására, amikor demokratikus, gyakran kifejezetten népszerű kormányok felhatalmazásukat az egyéni jogoknak, a hatalmi ágak elválasztásának, a törvényességnek a kikezdésére és meggyöngítésére használják fel. De az meg sem fordult a fejemben, hogy egy állam vezetője, ráadásul egy európai uniós államé, ezt a terminust egyszer majd az elismerés formulájaként használhatja.”
Ezen a ponton − nem tehetek mást −, csatlakoznom kell Zakaria csodálkozásához, lévén, én is találva éreztem magamat, amikor e sok magyar fül számára idegenszerű és elvont fogalom felbukkant a miniszterelnök előadásában, hiszen ezzel mégiscsak egy hat évvel ezelőtti prognózisomat igazolták vissza, méghozzá a legmagasabb helyről. Az illiberális demokrácia küszöbén című cikkemben e lap hasábjain (Népszabadság, 2008. február 9.) ezt írtam: „A liberális demokrácia sorsa − minden jel szerint − Magyarországon is meg van pecsételve. (...) Végjáték ez, de minden látszat ellenére nem a balliberális kormány, hanem a liberális demokrácia végjátéka Magyarországon. Az antiliberális politikai ellentábor régi célkitűzésének megvalósítására − az illiberális rendszerváltásra −, úgy látszik, elérkezett az idő.”
Az illiberális demokrácia kérdése a végrehajtó hatalom korlátainak kérdésére fut ki, csak a liberalizmussal éppen ellentétes előjellel. A liberalizmus a demokratikusan szerzett hatalom alkotmányos korlátait − fékeit és ellensúlyait − jelenti, az illiberalizmus viszont e korlátok részleges vagy teljes lebontását, abszolút hatalmat és hatalomkoncentrációt. A jobboldal hagyományosan inkább a liberalizmus, mint a demokrácia elkötelezettje, a baloldal éppen fordítva. Nem csoda, hiszen − mint Fareed Zakaria írja − „az alkotmányos liberalizmus a hatalom korlátozásáért száll síkra, a demokrácia a hatalom koncentrálásáért és felhasználásáért. Ezért is látott sok liberális a tizennyolcadik és tizenkilencedik században a demokráciában olyan erőt, amely képes aláásni a szabadságot.” (Ne feledjük, hogy 1830-ban Nagy-Britanniában, Európa akkor bizonyos értelemben legdemokratikusabb országában, a parlament egyik házának megválasztásában a teljes lakosságnak csak két százaléka vehetett részt −ekkorka volt a brit demokrácia − és ez a mutató még az 1880-as években sem haladta meg a 40%-ot.) De miután Nyugaton 1945-től kezdődően − nem utolsósorban a pax americana és a szovjet fenyegetés együttes hatására − a két politikai alapelv összefonódott, a liberális jobboldal megbékélt az általános választójoggal, a demokratikus baloldal pedig az alkotmányos liberalizmussal. „Ettől kezdve Nyugaton demokrácián liberális demokráciát értenek, de ez nem a liberális pártok vagy a liberális ideológia uralmát jelenti − emeli ki Zakaria, mintha egyenesen nekünk mondaná −, hanem a szabályos és tiszta választásokon megszerzett többségi hatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait, a joguralmat, a hatalmi ágak elválasztását, a szólás, a gyülekezés, a vallás és a tulajdon alapvető szabadságjogainak védelmét. A szabadságjogoknak ez a csokra az, amit alkotmányos liberalizmusnak nevezhetünk, és ami elvileg és történetileg is különbözik a demokráciától.
Az illiberális demokrácia elmélete és gyakorlata történetileg a fasiszta totalitarizmusokkal, általánosabban a populizmussal jelent meg, amely − a közkeletű elképzeléssel ellentétben − nem a jobboldal és nem a baloldal, hanem a liberális centrum szélsősége (természetesen ez nem jelenti azt, hogy a jobboldalnak és a baloldalnak ne volna szélsősége, de az más tőről fakad). Antidemokratikus jobboldal van (a jobboldal szélsősége különösen antidemokratikus volt), de antiliberális vagy illiberális jobboldal nincsen, vagy az már nem jobboldal, hanem a liberális politikai centrum szélsősége: populizmus, ahol a demokrácia közvetlen választáson − népszavazáson − alapuló vezérdemokráciát vagy a nép köztéri akklamációján −közfelkiáltásán − alapuló vezérállamot jelent. Magyarán: az illiberális demokrácia így vagy úgy a vezér korlátlan hatalmával azonos. Korlátokat a hatalomnak nem a demokrácia, hanem a liberális alkotmányosság szab, ha pedig nem szab többé, mert felszámolták, akkor előbb-utóbb az utolsó korlát, a demokratikus választáson nyert mandátum időbeli korlátja is megszűnik, vagy legalábbis a vezér kénye és kedve, hatalmi érdeke szerint hajlítható, kicselezhető, mint azt az utóbbi években jól látni egy sor virtigli illiberális vezérdemokráciában − Oroszországtól Törökországig, Kazahsztántól Szingapúrig.
A szabadság történetileg az uralkodói hatalom korlátozásával veszi kezdetét. A kérdés egykor az volt, hol húzódjanak az uralkodói hatalom határai, hogy „a közösség mennyi hatalmat tűrjön el az uralkodótól”. Lényegében „ezek a határok jelentették a szabadságot”. De a demokratikus köztársaság megjelenésével, attól kezdve, hogy az uralkodói hatalom már nem leszármazáson, örökletességen, hanem az alattvalók időszakos választásán alapult, felmerült e korlátozások szükségtelenségének gondolata. Sokan a ciklikusan ismétlődő választást is a hatalom elégséges korlátjának tartották. A hatalom korlátozása a régi uralkodókkal szemben jó eszköz volt, hiszen az ő érdekeik általában ellentétesek voltak a nép érdekeivel, de attól kezdve, hogy a hatalom birtokosától elvárták, hogy azonosuljon a néppel, az általános akarattal, hogy a választott vezetők érdeke és akarata a nemzet akarata legyen, úgy gondolták, nincs szükség ilyen korlátokra: „Saját akaratával szemben nem kell megvédeni a nemzetet. Senki sem fél attól, hogy önmaga zsarnokává válik. Legyenek az uralkodók tényleg felelősek a nemzetnek, legyenek könnyen leválthatók, s ez esetben a nemzet bátran adhat hatalmat nekik, hisz maga szabhatja meg, hogyan használják fel. Az uralkodók hatalma így nem más, mint a nemzet összpontosított, s a felhasználás szempontjából alkalmas formába öntött hatalma” − így jellemzi ezt az álláspontot John Stuart Mill A szabadságról című 1859-ben kiadott liberális alapvetésében, hogy aztán kifejtse, miért elengedhetetlen a demokratikus köztársaságban is a hatalom korlátozása, ha nem akarják, hogy zsarnoksággá − mindenekelőtt a többség zsarnokságává − fajuljon: „Észrevették, hogy az olyan kitételek, mint »önkormányzat«, »a nép hatalma ön maga felett«, nem fedik a tényleges helyzetet. Az a »nép«, mely a hatalmat gyakorolja, nem mindig azonos azzal, melyen a hatalom gyakoroltatik; a sokat emlegetett önkormányzat nem azt jelenti, hogy ki-ki önmagát kormányozza, hanem azt, hogy minden egyes ember alá van vetve az összes többi kormányzásának. A nép akarata gyakorlatilag a nép legnagyobb vagy legaktívabb részének akaratát jelenti; a többség akaratát vagy azokét, akiknek sikerült többség gyanánt elfogadtatni magukat; következésképp valóban lehetséges, hogy a nép elnyomja az összesség egy részét; s ez ellen legalább annyira szükséges óvintézkedéseket tenni, mint a hatalommal való visszaélés bármely más formája ellen. (…) A politikai gondolkodásban »a többség zsarnoksága« azon legfőbb rosszak egyike lett,melyekkel szemben a társadalomnak okvetlenül védekeznie kell.”
Nem valamiféle ideológiai háború, eszmék csatája zajlik tehát a szemünk előtt, melyben a liberalizmus a hunyó. Ha csupán értékrendbeli vagy politikai programváltásról volna szó, ha az illiberális demokrácia csupán azt jelentené, hogy a kormányzat a közösséget, a közérdeket, a közjót, a nemzeti érdeket az egyéni érdek elé sorolja, akkor ugyan miért kellene ehhez felszámolnia a liberális alkotmányosság védműveit, a fékeket és ellensúlyokat, a hatalmi ágak elválasztásait, korlátoznia a szólás- és sajtószabadságot, felszámolnia vagy állami ellenőrzés alá vonnia minden autonómiát (az önkormányzatokétól a szakmai testületekén át a civil szervezetekéig és az egyetemekéig), felszámolnia mindent, ami a végrehajtó hatalmat az egyének és közösségek fölötti uralomban idáig alkotmányosan korlátozta? Mi fogja végül majd megkülönböztetni az illiberális demokráciát a burkolt vagy nyílt parancsuralomtól?
