Juzja bácsi eredeti képzettsége szerint tüzértiszt volt. Családja a szűkös anyagi körülményeik miatt, két fivérével együtt ingyenes kadétiskolába adta. És Juzja bácsival itt esik meg a számunkra szóra érdemes történet. Egy gyerekes csíny miatt – néhány frissen sült pirog elcsenése következtében, amiből barátaival lakomát csapott – a Volga menti Volszk katonaiskolájába vezényelték, ami valójában a hadapródok büntetőintézménye volt. Ott egy kimenője alkalmával ruházatának valami apró szabálytalansága miatt egy tiszt a civil nyilvánosság előtt sértően és gorombán lehordta, amire Juzja bácsi egy pofonnal reagált.
Ez persze már súlyos fegyelemsértésnek számított, s ezért Juzja bácsit közlegénnyé fokozták le, s a parancs szerint Volszkból a Varsótól nyugatra fekvő Kutnóba vezényelték. Az utat, helyőrségenként jelentkezve, gyalog kellett megtennie. „A falvakban kenyeret koldult, s ott aludt, ahol éppen ráesteledett. Volszkból lobbanékony gyerekként indult el, s Kutnóba mint nekikeseredett katona érkezett meg” – írja Pausztovszkij. Számos más érdekes esetet mesél még az unoka öcs a családban Juzjának becézett Joszifról, de erre a vezénylésre, amely mai szemmel meghökkentő és rendkívülinek tetsző, nem veszteget több a szót.
Alighanem azért nem veszteget, mert hazai olvasóközönségének magától értetődő dolgokról volt szó. A XX. századi olvasói előtt még nem szorult magyarázatra, hogy Juzja bácsi miért gyalogol el Kutnóba, ahelyett hogy kilépett volna a seregből. A már egyenruhába bújt egyén a katonai szabályzatoknak volt alávetve, tekintet nélkül életkorára; s hiába volt valaki kadét, lett akár saját vagy szülei akaratából katona, ha büntetésből közlegénnyé fokozták le, akkor előtte meredt a súlyos és végeláthatatlan sorkatonai szolgálati idő. Ott és akkor már hiába az „add vissza babaruhám” óhaja – ahogy magyarul is mondták ilyen esetekben. Kilépni, a tiszti rangról lemondani, kvietálni – mondták még nálunk a régi időkben – csak tiszteknek lehetett. S ugyan miért nem lépett közbe az akkor még csak 16-17 éves Juzja bácsi családja? – tolulhat fel most bennünk a merőben más társadalmi tér-idő koordináták szerint indokolatlan kérdés. Akire a hadsereg egyszer rátette a kezét, arra más törvények vonatkoztak, s ezt valaha Európa egészében mód volt megtapasztalni.
Ami meg a gyaloglást illeti, a régi Oroszországban alighanem magyarázatot nem igénylő nyilvánvalóság lehetett, hogy az esetleg szabadságot kiérdemlő vagy fegyelmi okból egyénileg, valami miatt vezényelt közkatona gyalog teszi meg új állomáshelyéig az utat. Csakmi, egymás világban, nézünk értetlenül Juzja bácsi történetére, ha a térképre pillantunk, mert a Volga menti Volszk és a mai lengyelországi Kutno közötti távolság van vagy kétezernyi kilométer. Tolsztoj regényeiben, naplójában nemegyszer bukkannak fel mezőn gyalogló vagy falvakban kolduló katonák. Nem veszteget rájuk szót ő se. Alighanem megszokott látvány lehettek. A vasút megjelenése előtt mindenképpen, de még Juzja bácsi idején, az előző századfordulóhoz közeledve is. Az akkori magától értetődőségekre már csak mi kérdezünk rá egy megváltozott, másfajta világból. Persze a mi életünk is telis-tele magától értetődő dolgokkal, olyanokkal, amelyek annyira természetesek számunkra, hogy észre se vesszük, de egy későbbi kor számára majd elképesztőnek tűnnek-tűnhetnek. A megszokottságok, rítusok, sémák, a meditálástól független, döntést nem igénylő sztereotípiák nyilván a mai – ma modernnek vett – életünknek is nagy részét adják. Hogyan is lehetne minden szokáson, szabályon, életmozzanaton, viselkedésen, szóhasználaton meditálni és mérlegelni? Cselekvésképtelen lenne az ember, ha minden szokása, tudása, automatikus feltevése, azaz előítélete, racionális megfontolásra, mérlegelésre, magyarázatra szorulna. A mai törvényeinken, szokásainkon, kultúránkon való megrökönyödés óhatatlanul utódainkra marad – vélhetjük. Csakhogy történelmi léptékben mintha fogyatkoznának az evidenciák. Nemcsak az idő gyorsul – ahogy mondani szoktuk
–, hanem talán a gyorsulás érzetét a technikai nóvumok mindegyre történő cseréjén túl szokásaink, mindennapi sztereotípiáink egyre fokozódó tömegű megkérdőjelezése is okozza. A magától értetődőségek tömeges megroggyanása. Mert nemcsak az éppen adott politikai állapot, a politikai hierarchia kritikája és megkérdőjelezése természetes ma már számunkra – a szabadságot és egyenlőséget ígérő demokrácia címén épp ezt akartuk és akarjuk –, hanem minden egyéb társadalmi, családi, munkahelyi hierarchiáé és megszokottságé is. Mert hierarchiák továbbra is vannak, ami azonban változik, az az, hogy rohamosan fonnyad a magától értetődőségük. Nem csoda, hogy derék konzervatívjaink a tekintélyre alapozott stabilitás után sóvárognak, miközben egyre több Juzja bácsi tűnik fel, s nem csupán a láthatáron, hanem már az orrunk előtt is.
