Bármennyi hibája van is a megreformált rendszernek, az nehezen állítható, hogy akár a régi választási szisztéma fenntartásával is ne a Fidesz-párt nyert volna. Legfeljebb hibádzott volna valamelyest a kétharmad. Ez azonban nem változtatott volna azon, hogy a demokratikus ellenzék vereségre volt ítélve, mert az állampolgárok többsége nem akart újabb rendszerváltozást.
És jaj a veszteseknek! Ez érződik és fejeződik ki most hangosan a választás után. A baloldal és a liberalizmus leírva, már gurul is lefelé a történelem lejtőjén – érzik és mondják még baloldali és liberális körökben is. A győztesek ezen még kajánul sajnálkoznak is.
Fel se merülhet, hogy győzelem és veszteség helyett a politikai választás után csak sikerről és kudarcról beszéljünk. Mert mit is veszítettek el most a magukat baloldalinak tartók ahhoz képest, amit az utóbbi négy évben politikailag birtokoltak? – No persze a maradék önbizalmukat, azt az önszuggesztióból eredő meggyőződést, hogy a megtörténtnél sikeresebben szerepelhettek volna. Hát nem úgy szerepeltek, miként azt sokan meg is jósolták. Most viszont a sikert-sikertelenséget egyaránt belepte a politika tejfehér köde; kilátástalan a helyzet: szó szerint nem lehet kilátni belőle.
A vereség és a győzelem a történelem megszámlálhatatlan háborújának szótárából került át a demokratikus politika szókészletébe, miként a sport mezejére is. Lehet bölcselkedni s intelmeket fogalmazni, miszerint a háborús hasonlatokkal módjával kéne bánni, de a nyelv uralmával nehéz mit kezdeni. És persze – tudjuk – a politika köde a háború ködére rímel.
A háború botcsinálta filozófusa, Carl von Clausewitz tábornok vezette be a háború ködének fogalmát még a XIX. században. Tudva-tudatlanul őt visszhangozzuk, amikor a háborút a más eszközökkel folytatott politikának tartjuk. Ám azt – ennek az ellenkezőjét – Clausewitz sose mondta, vagyis hogy a politika csupán más eszközökkel folytatott háború.
A piac szabadságának alapszabadságjogként való felfogása ellehetetleníti az egyenlőség a baloldalon szorongó politikusok által egyébként is szégyellt és elhallgatott értékének érvényesülését.
A szavakkal való játékon túl ezt csak túl vehemens politikusok vagy elkeseredett szemlélők szokták mondani. Aki a politikát komolyan háborúnak tartja, az nem tudja, mit beszél. A háború köde kifejezés Clausewitznél arra a tapasztalatra utalt, hogy a csatamezőn a lovak és emberek által felvert por és a füstös lőpor mindent beborító pamacsai miatt a dombtetőn tartózkodó s a csata irányítására hivatott hadvezérek jóformán semmit se látnak – ahogy ezt festményekről ismerjük.
S ez csak a fizikai felszín, aminél jelentősebb az a mentális köd, amelyet a taktikai és stratégiai szinteken torlódó, ellentmondásos és szétmálló információk okoznak a hadvezérek fejében. Pedig előzőleg a haditerveket a vezérkar milyen szépen kidolgozta.
A politika köde – merthogy nem találok jobb szót – nem egészen olyan, mint a háború köde. Míg a háború, kivált az egyedi csata, jobbára két szemben álló félre redukálja a konfliktust, addig a politikai versengés egyszerre több szinten, többféle ellenféllel folytatódik, egyszerre több ellenfél mozgatja a bábukat egyazon táblán.
Ezen a táblán a köd állandó, teljesen el nem oszlik, csak a sűrűségét véljük néha változónak. Ennek is van felszíne: a politikai pártok szándékos ködösítő szövegelése sok elhallgatással, dezinformációval, túlzással, indulatgerjesztéssel, mellébeszéléssel. De a sok és minduntalan változó külső és belső tényező miatt van egy mélyebb, többszintű, a politikai mezőt eleve jellemző átláthatatlanság, s emiatt a politikai folyamatok ködbe vesznek.
Nem kis kavarodás belpolitikailag a Jobbik nevű párt ámokfutása, mintegy versenyfutása közös érdekeikért a kormányzó párttal
A vesztes politikai táborban, ahol egymást okolják a balsikerért, a soraik újrarendezésének keserű, de azért egyéni lehetőségeket is felcsillantó kavarodásában könnyen vakfoltra esik, hogy a sikeres ellenfél előtt sem ritka a köd.
A győztes táborban – siker ide vagy oda – sem kicsi a politikusokra telepedő mentális köd, mert az újrapozicionálás felveri a port, s noha nyilván voltak a sikerhez vezető plánumok, ezeket sokszor kénytelenek szögre akasztani, hiszen folyamatosan változik a helyzet az államon kívül és belül is. Elég utalni arra a drámai helyzetre, amely közvetlen szomszédságunkra, a polgárháborúba sodort és sodródott Ukrajnára jellemző, s amelynek szerteágazó belpolitikai implikációi vannak ránk vonatkozóan is.
Továbbá nem kis kavarodás belpolitikailag a Jobbik nevű párt ámokfutása, mintegy versenyfutása közös érdekeikért a kormányzó párttal – annak társadalmi káráról már nem is szólva. És az csak egy-egy jelzés a betervezhetetlen tényezők közül.
Vagyis lehet ugyan diadalittas az egyébként sikeres Fidesz párt, a mámor éppen nem növeli a naponta torlódó megoldatlanságok áttekinthetőségét. De a választási győzelem azért nem olyan nagy baj, könnyebb azzal botorkálni a ködben.
Ehhez képest a sikertelenekre a politika természetes köde mellett a vereség lelki köde is ráereszkedik. Mindeközben a politikusokról világszerte súlyosan elítélő a közvélemény általában is, ami csak újabb teher a demokráciában szabadon és nyíltan lenézhető és le is nézett politikusok vállán – már csak azért is, mert a célok az úgynevezett népakarat mentén és értelmében lennének kitűzendők.
Sokak szerint minden könnyebben menne, ha a politikusok nem lennének buták és erkölcstelenek. Sőt ha megszűnnének a pártviszályok. Mi több: a pártoskodás! – akkor aztán boldogan élnénk, amíg meg nem halunk. Ettől is kavarog a köd. A politikai színkép balfelén a kishitűséggel keveredő nagyot akarás (lejárt az időnk, illetve az egész rendszert alapjaiban kell megváltoztatni etc.) és az egymást kioltó rövid távú célok ködéből a vesztesnek nehéz kilátni. De mit is tanácsolnak most a gyakorlati politikához értők a demokratikus ellenzéknek?
Mozduljon ki a fővárosból, s nyerje meg a vidéket; ne csak a parlamentben aszalódjon, de lépjen kapcsolatba közvetlenül a nincstelenekkel, a bizonytalanságba zuhantakkal; ne csak demokrata legyen, hanem radikálisan legyen az; ne nyelje le a civil mozgalmakat, hanem szaporítsa őket, mert érdemleges politika már csak a parlamenten kívül létezhet; cserélje le a szótárát, újítsa meg politikai toposzait; tanulja el a rasszista Jobbiktól, hogyan kell a népakaratot kifejezni – és legfőképpen: állítson rendszeralternatívát stb. stb. Ezek azonban jobbára technikai jellegű ötletek, amelyektől aligha ritkul a köd. A célok világos látásának képessége (ha nem is a politikai körülmények ködmentessége) azonban nem valami objektív dolog, hanem ideológiai meggyőződés kérdése – vélem én. Jó, tudom, ideológiáról ma már nem illik beszélni.
Jött helyette a vízió meg a misszió. Egyre megy! De ködben botorkálva se árt tudnunk, hogy csak távlati célok adhatnak értelmet bármely technika eredményes alkalmazásának. Egy parlament előtti kordonbontás távlati eszmei célok nélkül csak ellenkező vacakolás. Ám ha ez az isten, haza, család és Kárpátmedence, szuverenitás, nemzeti büszkeség etc. értékhálójába kapcsolható, akkor az aktuális akció önmagán túli, mozgósító értelmet nyerhet. És ez a Fidesz párt sikerének magja.
Húsz éve meg a jogállam, parlamentarizmus, alkotmányos köztársaság, globalizáció, európai integráció és emberi jogok stb. alkottak olyan liberális értékszerkezetet, amely levegőhöz juttatta a baloldali erőket. Csakhogy e liberális értékek függvényében alakult intézmények nem konszolidálódhattak, mert az alapszabadságok (lelkiismereti, szólás-, gyülekezésszabadság stb.) közé beszivárgott a piac szabadsága is, ami pedig nem oda való.
A piac szabadságának alapszabadságjogként való felfogása ugyanis ellehetetleníti az egyenlőség a baloldalon szorongó politikusok által egyébként is szégyellt és elhallgatott értékének érvényesülését. A konfliktusosan ugyan, de egymást eleve feltételező szabadság és egyenlőség viszonylagos egyensúlya egyébként sem tekintődött fontosnak – mind az egyenlőség, mind a szabadság értékének rovására.
Az egyenlőség valamiféle érvényesülése nélkül így a liberális szabadság intézményei sem konszolidálódhattak. S bármennyire triviális is, úgy látszik, nehéz belátnunk, hogy az újabb, de jobbára csak jogi arculatú rendszerváltás ígérete vagy a kergessük-el-ezt-a-kormányt-féle jelszavak a távlattalanság miatt öncélúan semmitmondónak tetszenek. Azt persze magam nem tudom megmondani, mik lehetnének a politikai távlatok. Csak anynyit sejtek, hogy ezek máshol keresendők, nem pusztán a politikai technikák szertárában.
