De nem szeretem Hollandiát sem hajdani kíméletlen gyarmatosításaiért. Nem szeretem, mert olyan steril rendet teremtett tájain, szinte egyetlen bozótot sem hagyva meg, hogy az énekesmadarak mind elmenekültek. Meg a sok eső sem a kedvemre való.
Szeretem Franciaországot Cluny nagyszerű megújulásáért; a nagy forradalom eszméiért; modern közigazgatásáért; a három „M”-ért (Montaigne, Montesquieu, Mauriac); A romlás (csodálatos) virágaiért; gondolkodásának kartéziánus szigoráért és eleganciájáért; a felvilágosodás fénylő gondolataiért; Stendhal szövegeiért, Camus A lázadó emberéért, a szabadság lehetőségeit kutató egzisztencialistáiért; Chartres, Rouan, Reims katedrálisaiért; Toulouse-Lautrec haláltáncaiért, Matisse képeinek színeiért és ákombákomjaiért, az új hullámért, de még Belmondóért is.
De nem szeretem Szent Bertalan éjszakájáért, jobbágyainak iszonyú szegénységéért, a forradalom kegyetlenségeiért, Napóleon ön- és Európát pusztító háborújaiért, a „la Grande Nation” önteltségéért, a Trianon-palotáért...
Szeretem Németországot Kohlhaas Mihályért, hajdani virágzó polgári városaiért, szorgalmáért, történeti hercegségeiért, a Hansa szövetségért, kiváló mesterembereiért, a Fuggerekért, a reformációért, Nürnbergért, Rigáért, Brassóért, Max Plankért és Albert Einsteinért, Rilkéért és Hans Castorpért, Bachért, Beethovenért, Wagnerért, a Mercedes csillagáért, ipara robusztus erejéért.
De nem szeretem Németországot vallásháborújáért, kései militarizmusáért, alattvaló szelleméért, világháborúiért, rettenetes haláltáboraiért, a Deutschland, Deutschland über alles lassan halkuló dallamáért.
Szeretem Svájcot. Persze ki ne szeretné hegyeit, tájait, tisztaságát, pontos vonatait s óráit, ki ne olvasná gyönyörűséggel a „Zöld Henrik”-et, Conrad Ferdinand Meyert, Jungot (és titokban ki ne irigyelné a kantonok országának gazdagságát). De nem igazán szeretem kispolgári zártságáért, bezárkózó önzéséért, pénzügyi manipulációiért, (állítólag) pénzeszsákokon ülő bankárjaiért. És nem szeretem azért, mert a II. világháború idején kevesebbet tett az üldözöttekért, mint amit tehetett volna.
Szeretem Olaszországot, megint csak ki ne szeretné a toscanai dombokat, az olajligetek illatát, a firenzei katedrálist, Sienában a Piazza del Campót, lakosainak laza, jókedvű dolce vitáját és öntudatos méltóságát, versenyautóit, pizzáit, borait, Giotto, Boticelli, Michelangelo képeit, Boccacio történeteit, Capri virágözönét, Galilei találmányait, Palestrina motettáit, madrigáljait, miséit, és ki ne szeretné a Rigolettót, a Falstaffot, a Bohéméletet, Visconti, Fellini, Antonioni filmjeit, s nem utolsósorban az itáliai cukrászok utánozhatatlan fagylaltjait.
De nem szeretem Olaszországot Giordano Bruno máglyahaláláért, zsoldosainak kegyetlenségéért, pápáinak hatalmi törekvéseiért, az ország fekete ingeseinek huszadik századi randalírozásaiért.
Szeretem Ausztriát, nemcsak hegyeiért, völgyeiért, hanem azért is, mert szorgalommal, kitartással terméketlen tájain is megteremtette az emberi, majd a polgári élet feltételeit, felépítette kőházait, gyönyörű városait, megszólaltatta Mozart és Schubert dallamait. Abban, hogy egy nagy birodalom központjává vált, nem tudom, mekkora része volt lakóinak, s mekkora a császári ház évszázadokon át ívelő okos és kíméletlen politikájának. De máig fizetjük annak az árát, hogy kalapos királyunk felvilágosult reformjai elől elzártuk, akkori uralkodó osztályunk elzárta az országot.
De nem szeretem Ausztriát Kufsteinért és Döblingért, az aradi gyilkosságokért, azért, mert évszázadokon át már-már gyarmati sorban tartott minket, gátolta fejlődésünket, elszívta javainkat, magyar jobbágyok munkájából építette arisztokratáinak bécsi palotáit. A tiroli nadrággal kapcsolatban még bizonytalan vagyok. És, kicsinyesség ugyan, de nem örülök annak, hogy Felix Austria mellett nekünk csaknem mindig az Infelix Hungaria szerepe jutott. Sajnos igen gyakran a saját hibánkból.
És itt kell megkérdeznem, vajon szeretem-e, szerethetem-e Magyarországot.
Tudom, hogy felháborító, égbekiáltó bűn ilyesmit megkérdezni, de a fent említett országok bármelyikének szívesen lennék a polgára. Egyszerűen: önzésből. Mert a polgárosult Nyugat-Európa az emberi társadalom fejlődésének egyik csúcspontja: több lehetőséget kínál a szabadságra, a méltóságra, az emberi személyiség kiteljesedésére, mint a keleti periféria. Ami nem jelenti azt, hogy a szegénység, az elnyomás, az elmaradottság súlya alatt nem jöttek, nem jönnek létre nagyszerű emberi teljesítmények, de az emberek mindenkor vergődtek és ma is szenvednek ebben a présben. Képességeik töredéke sem bontakozhat ki e helyzetben. Magyarország bűnösen késlekedett a jobbágyfelszabadítással; még a huszadik században is az urak és szolgák országa volt; több millió ínségben élő lakosával az igazságtalanság országa volt, s ma is az; hősies, de reménytelen szabadságharcokban forgácsolta szét az erejét; rövidlátóan, önös érdekből vonakodva, nagy késéssel követte a Nyugat diadalmas modernizációját; önsorsrontó belső civakodásaival önmagát béklyózta, béklyózza meg. S ami most különösen fáj: elfecsérelte az elmúlt 25 év adta lehetőségek jelentős hányadát. De azért be kell vallanom: szeretem az országot. Nyárfaligeteiért. Budapest látképéért. Eötvösért és Deákért, Bethlenért és Klebelsbergért, Szent-Györgyi Albertért, Szilárd Leóért és Neumann Jánosért; Berzsenyiért és Kosztolányiért; a Concertóért. Azért a bizonyos sokszínű kockáért. És persze a debreceni Nagyerdőért.
Joggal kérdezheti az olvasó, miért traktálom azzal, hogy melyik országot szeretem vagy nem szeretem. Talán azért teszem, mert látni akarom az emberlét nagyszerű lehetőségeit és veszélyes buktatóit. Tanulhatunk belőlük. Anélkül, hogy nekünk is óceánjáró hajókat kellene építenünk vagy fapapucsot kellene húznunk.
