– Jó lesz elutazni, inkább ma, mint holnap.” A 60-as évek közepétől a 80-as évek közepéig kialakultak a magyar civilizáció modern elemei. A gazdaságban egymással vegyítve jelent meg az erőszakos iparosítás és az agrárpolgárosodás, a gazdasági populizmus és a racionalizmus keveréke.
Az ekkor megszülető homo kadaricus megtanult pénzzel és idővel bánni, a formális rendszert megkerülni és az informális megállapodásokat betartani. Képessé vált az anyagi világ összehasonlítására. Mértéke Ausztria, nem Kelet-Európa volt. Kádár és pártja előzetes mesterterv nélkül, a könnyebb ellenállás irányába hatolva, fokról fokra összerakta a Rendszert.
Mindenki elfogadta a „mi kormányzunk fent, ti megélhettek lent” pragmatikus hatalom- és életfilozófiáját. A brutális megtorlások után a fegyelem belsővé, tabukon alapuló önfegyelemmé és öncenzúrává vált: ők az erősebbek, nekünk senki se jön segélyünkre.
Az életforma-, a forintnacionalizmus kultúrája, amelyben mindenki büszke házára, útlevelére, erős forintjára, autójára, „legvidámabb barakkjára”, kemény munkán, individuális családi gyűjtögetésen, belátható renden, nyugalmon és biztonságon alapult. Itt a szegény maga tehet arról, hogy szegény. Az államtól jár minden, az államnak nem jár semmi. A kistulajdon tisztesség, a nagytulajdon lopás.
A homo kadaricusnak nem volt ellensége. A homo orbanicusnak mindenki az ellensége.
1985 és 2000 között bekövetkezik a magyar civilizáció fordulata. A gazdaságban mindenki, még a benne dolgozó is megérti, hogy a szocialista nagyipar halott, hogy létezik egy fejlettebb és élhetőbb gazdasági kultúra: a nyugati. Kialakul a piac és a vállalkozásmítosza, az életforma-nacionalizmus helyét az életforma-europeanizmus kezdi átvenni.
Immár nem a kelet-európaitól megkülönböztetett magyar életforma a büszkeség tárgya, hanem a minél európaibb: mi vagyunk a leginkább Nyugatra, mi vagyunk a leginkább európaiak. Visszatérünk a normalitásba: olyanok leszünk, mint mindenki más! A külső és belső fegyelmezés helyébe valamiféle önfegyelmező, türelmes versengés lép: a rendszerváltáskor és annak első évtizedében nem csattan el egyetlen pofon, nincsenek sztrájkok és tömegtüntetések.
Lefojtott és bezárt indulatok, sérelmek – sokak szerint ezek robbantak ki megkésve. (A térségben másutt indulati robbanásokkal kezdtek, majd a hullámok elcsitultak, a magyar társadalom fegyelmezetten viselkedett 1985 és 2000 között, majd kirobbant.)
A politikában nemcsak formálisan létrejött a parlamentáris demokrácia, a jogállam intézményrendszere, de erős súlyokkal és ellensúlyokkal egy konszenzusra és biztonságra törekvő politikai szerkezet is. Az ezredforduló után a magyar civilizáció megbetegedett. A tünetek szinte egyszerre jelentkeztek a politikai testben és a mindennapi kultúrában. A rendszerváltás „aranykora” 1996 és 2006 közé esik a polgárosodás szempontjából.
Az ezredfordulóig a növekedés motorja a magánberuházás és fogyasztás. Utána az Orbán-kormány a szerves polgárosodást átfordította egy második koraszülött állam intervenciójával fenntarthatatlan polgárosításba. Majd jött Medgyessy a „jóléti rendszerváltással”.
A feltörekvő, saját erejére támaszkodó polgárt modernizáció és előrejutás címén állami eszközökkel kezdték támogatni és visszaszoktatni ahhoz, amiről 1980 és 2000 között húsz év alatt leszokott: mögötted áll a segítséget nyújtó állam, jár neked ingyen a szolgáltatás, te döntesz az államról, az állam pedig rólad. Az új alku: a politikai lojalitásért cserébe anyagi kompenzáció, az anyagi kompenzációért lojalitás jár.
Építsd fel a panziómat, cserébe mindenkit a szavazóddá teszek – légy támogatómmá, felépítem a panziódat! Ez itt a hatalmi alku. Visszatért az életforma-nacionalizmus, megszületett a homo orbanicus, az orbáni ember. A homo orbanicus a világot győztesekre és vesztesekre, sikeresekre és sikertelenekre osztja.
Az állam dönti el, ki győz, ki veszít. Európától jár minden, Európának nem jár semmi. Vannak a társadalom számára hasznosak és vannak haszontalanok, erősek és gyengék, az utóbbiakat társadalmilag és hatalmilag féken kell tartani. A világ van miértünk és nem mi a világért. A tudásnál fontosabb a kapcsolat. Adott szónál az ügyes hazugság. A homo orbanicus védelmet kér a piaccal, a világgal szemben az államtól. A kádári kisember 1956-ból és saját élethelyzetéből racionális következtetéseket vont le.
Kisvilága berendezéséhez kicsinyesen alkudozott, realistán egyezkedett. Az orbáni középosztály erősen érzelem-, hit- és konfliktusvezérelt. Felnőtt egy nemzedék, amelynek csak az erő(szak) számít. A Kádár-korszakban a kisember nem törődött a hatalommal, s a hatalom se a homo kadaricuszszal.
Most a hatalom személyesen belátogat a magánvilágba és a magánvilágból bekukucskálnak a hatalom ablakán. A kisembernek nagyon is törődnie kell Orbánnal, aki minden órában beavatkozik az életébe. A köz- és magánsérelmek, dühök, gyűlölködések és szeretetek keverednek. Kádárt el lehetett küldeni, de a kádárizmus vírusa a magyarokban lappangott. Orbánból kigyógyulhatna, de a benne élő orbánizmusból, a 2001 óta tartó álpolgárosodásból nem tud könnyen.
A homo kadaricus, a fogyasztó, életforma-nacionalista kádári ember ölelkezik az újfogyasztó, etnikai államnacionalista homo orbanicusszal, az orbáni emberrel. A homo kadaricusnak nem volt ellensége. A homo orbanicusnak mindenki az ellensége. A kádári kisembert nem üldözték.
Az orbáni középosztály hiszi, hogy mindenki üldözi. Összeesküdtek ellene Európa, a nagyvilág, a külföldi nagyvállalatok, a bankok, a liberális értelmiségiek, a kommunisták, a zsidók, a cigányok. Mindig mindenki becsapja. Nem adja meg neki a tiszteletet. A homo kadaricus nem hitt senkiben és semmiben. Nem volt vezetője, maga vezette magát. A homo orbanicus hisz. Vezetőre vágyik. Vezérlő eszmére. Érzelmi kielégülésre. Erkölcsi igazolásra. Tiszteletre. Megváltásra.
A homo kadaricus jól eltájékozódott saját szűk világában. A homo orbanicus nincs otthon saját világában. Jelmezeket és maszkokat próbál fel: szőlőművelő és borcsináló, pálinkafőző és kolbásztöltő, állatmészárló vadász és Erdély-skanzenjáró. Megveti az értelmiségi okosokat.
Még a középosztály is arra biztatja gyermekét: menekülj, ebben az országban nincs jövőd!
A biztosnak látszó egy tankönyvbe, egy tantervbe, egy nyelvbe, egy magyarságba kapaszkodik.Orbán jól ismerte föl ezt az érzelmi otthontalanságot, lelki hontalanságot – kinyitotta a nemzetállam ajtaját: gyertek haza. A magyar nem olyan, mint más, különb mindenki másnál! Fertőző? Csak magára veszélyes? Ki tudja? A társadalom hozzászokott a kettős viselkedéshez, a kölcsönös, egymásra kacsintó politikai és gazdasági becsapáshoz. Mindenki tanulja, hogyan kell politikai hűséget színlelni a központi és a helyi nagyuraknak, hogyan kell szabályokat megkerülni, az államot becsapni.
Itt nincs szerződés, a tegnapi adott szó ma semmit se számít. Kötelező politikai lojalitást mutatni, ha meg akar élni, állásban, közmunkában szeretne maradni. Én magam, feleségem, fiam, lányom, de még a sógorom és az anyósom is kussoljon, mert különben végünk.
Soha nem szavaztam a baloldalra, nincs közöttünk se baloldali, se liberális. Ha volt, kitagadtuk. Nem akarok feketelistára kerülni a feleségem, a testvérem vagy a vejem miatt. Ügyvédként akkor elveszítek minden ügyet, adótanácsadóként minden ügyfelet, vendéglősként a vendéglőmet, kőművesként az iskola kifestését, közmunkásként a közmunkát. Persze a központ és a helyi központ emberei mind fölírták az 1997-es és 2005-ös „hibákat és bűnöket” is. Jön adóellenőr, rendőr, ügyész, vagy legalább fenyegető árnyékuk.
Nálunk ez a normalitás. Nemcsak intézménynek, személynek sincs autonómiája. A gerinctelenség nemzeti érdem. A hason csúszás nemzeti sport. A félelem nemzeti érzés. Miként reagál a homo orbanicus a gazdasági és társadalmi válságra? Becsapással és önbecsapással.
A válság bekerül a magyar élethazugságok (Lebenslüge) láncolatába. Múltját most találja ki. Nekünk, magyaroknak, nincs közünk a holokauszthoz, a németek voltak. Mi nem tehetünk a rákosista kommunizmusról, arról a szovjetek és a zsidó bosszú tehet.Mi ellenálltunk a Kádárrendszerben. Minket kijátszottak és elárultak a rendszerváltással a visszatérő kommunisták és a Nyugat. Mi tisztességesen dolgoztunk, de Európa válságba jutott, és tönkretett minket. Mi jól tesszük, ha mást mondunk Brüsszelben, mint otthon, mást mondunk reggel és mást este.
Még a középosztály is arra biztatja gyermekét: menekülj, ebben az országban nincs jövőd! Az ország népe pedig nem fizeti be az adókat és járulékokat, nem fizeti az adósságait, csak azt a közszolgáltatást fizeti háztartásában, amit le lehet kapcsolni, nem szállít, nem szolgáltat, nem ad számlát, becsap. Ül a kocsmában, és szid mindenkit. Nem bízik senkiben – én még magamban se bízom, mondja bizalmasan. De azért a hatalomhoz hajol, mert a hatalom is hajlik hozzá.
Machiavelli idézi Dantét: „A nép sokszor kiált éljent a maga halálára, és halált a maga életére”. Mész át a falun. Repedt falú, zárkózott házak. Becsukott bolt. Üres kocsma. Gaz felverte kertek. –Mit csinálhatnak itt az emberek? – kérdi feleségem tűnődve. – Gubbasztanak. Jársz a külvárosban. Vaksi szemű gyárépületek. Megrokkant házak. A nyomor egykedvű csendje. „Az egész emberi / világ itt készül. / Itt minden csupa rom. / Ernyőt nyit a kemény kutyatej / az elhagyott gyárudvaron.”
Kérdem magamtól: nemcsak Orbánnak és társainak, de a homo orbanicusnak is nem voltunk-e akarva-akaratlan nevelői? Nem mi szabadítottuk-e magunkra a magyar betegséget? A kis Szép Ernő írta: „Úgy állok, mint a szobalány, aki leejtette a vázát. Leejtettem a világot”.
