Huszonegy éve, hogy elhagyta hazáját, és hozzánk költözött. Azóta – áldotta vagy verte sors keze – komolyabban egyszer sem fordult meg a fejében, hogy itthagy minket. Most éppen élete legnagyobb kiállítását tervezgeti – ugyancsak nálunk. Bruno Bourel francia fotográfus, a budapesti utca különös pillanatainak fényképésze pompásan beszél magyarul, sőt: olykor már magyarul álmodik.

Szabados Árpád létrehozta a Magyar Nemzeti Galéria Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhelyét, és gyermekeknek szóló képzőművészeti műsorokat vezetett a televízióban. Szerkesztőként gondozta a Mozgó Világ képzőművészeti anyagait is. A közvélekedés szerint a Mozgó Világ körül azok gyülekeztek, akik finoman szólva nem voltak a rendszer barátai.

Hogyan lett a "mesenevű" Vénusz Gergely kőfaragóból gazdasági mérnök, később európai uniós szakértő majd addiktológiai konzultáns? És hogy került Peruba, hogy misszionáriusaként az Andokban élő szegény sorsú gyerekeknek segítsen?

– Jó helyre születtem – szögezi le mindjárt az elején Debre Istvánné, a mindenki által csak Magdinak szólított csepeli cigánypedagógus.

Dogonföld, Kerala, Urulu, Papeete, Patagónia – helyek a világban, amelyeket a név alapján nehéz pontosan elhelyezni a térképen. Talán a megfelelő kontinensre is. Távoli helyek, ahová sokan elmennének, de valószínűleg nem egy szuszra, egy nagy utazás keretében.

„...tehetségekben és szenvedélyekben bővelkedő ember... diplomáciai készsége első osztályú, a beszéd és a meggyőzés mestere, még kihívást jelentő tárgyalási szituációkban is, ugyanakkor társaságát mindenki kedveli. Az előadó-művészet szabadságharcosa... Tanultsága lenyűgöző, kiváló író, aki, ha éppen úgy hozza a szükség, maga ugrik be zenekarának kisebb szólamaiba játszani... saját termelésű pompás boráért is dicsérik...” Így méltatták Kovács Gézát New Yorkban, amikor átadták neki a Patrick Hayes-díjat, a legnagyobb elismerést, amit művészeti menedzser kaphat.

„Amikor kitalálom, hogy milyen kísérletet mutassak be, és lementek az előkísérletek is, hogy hogyan működik a leglátványosabban, felteszem a kamerát az állványra, és hadd szóljon! Az esetek nagy részében itthon veszem fel a kísérleteket.Ha kész a felvétel, számítógépen megvágom, majd feltöltöm a netre” – ilyen egyszerű lenne egy ismeretterjesztő honlap létrehozása? A Lisszabonban élő Zsiros László Róbertnek ennyire egyszerű. Az ő műve a 2008 márciusa óta élő Szertár blog, majd az ebből kinövő Szertar.com. – A célom mindössze annyi volt lassan hat évvel ezelőtt, hogy egyszerű, többnyire otthon is elvégezhető kísérleteken keresztül népszerűsítsem a természettudományokat – meséli a vállalkozásról.

Nyolcvanegy éves korában elhunyt Claudio Abbado (1933–2014), világhírű olasz karmester, aki volt a milánói Scala, a bécsi Staatsoper és a Berlini Filharmonikusok vezetője.

Nem érdekel, milyen a naplemente, bár biztosan szép – mondja Pál Zsolt, aki sosem látott a világból semmit. Nem a látás hiányzik neki, hanem az ezzel járó kényelem. Nem tud autót vezetni. Tollal jegyzetelni. Bárhová egyedül elmenni.

„Nehogy gróf urazzon, mert darwinistaként számomra a szerzett, és nem az öröklött tulajdonságok, címek fontosak. Szólítson csak Festetics úrnak!” – tisztáztuk viszonyunkat mindjárt a beszélgetés elején.

Halálos betegek utolsó napjait szépíti meg Kontha Benőné Piroska. A saját idejét és pénzét arra áldozza, hogy felépüljön végre a hospice-ház, ahol a legszegényebbek is méltó módon búcsúzhatnak.

Csillag Ádám, a mai magyar közélet egyszemélyes, sőt egykezes filmkrónikása.

„Körtefejű, nagyfogú gyereket láttam, aki az utcán óriási vehemenciával üvöltözik a kutyájával.” Kiss Tibi, a Quimby zenekar gitáros frontembere így emlékezett egy interjúban arra, amikor először találkozott későbbi zenésztársával, cimborájával, Varga Liviusszal, akinek féktelen vehemenciája még a környékbeli gyerekek életében is színes és kalandos gyerekkort generált.

Sehogyan sem fért a bőrébe. Valamivel muszáj volt lekötni, hogy bírni lehessen vele. Nem volt más hátra, olyan sportágat kellett találni, amely alaposan lefáraszt egy rakoncátlan kisfiút. A Vasas salakos pályája éppen megfelelőnek tűnt, ráadásul csak pár megállóra volt Pál Ferenc családjának városmajori lakásától. Így a szülők két legyet ütöttek egy csapásra: szemük fénye szépen fejlődött. És nem volt többet láb alatt. Sőt az egyesületben második otthonra talált. Főállású sportoló, magyar bajnok magasugró lett belőle.

Nyolcszáz elmebeteg és alkoholista tudja a mobiltelefonszámát. Mégis ritkán hívják. Csak akkor, ha baj van. De akkor őt keresik a betegek, nem a saját családtagjaikat, ezért mindig elérhető, legyen éppen színházi előadáson vagy a gyereke születésnapján.

– Nem kéne ezt a gyereket mégiscsak fölültetni? – kérdezte az anya. – Minek? – válaszolt az apa. Anya: Pikler Emmi. Apa: Péter György. Gyerek: Tardos Anna. Erre a több mint nyolcvan évvel ezelőtti párbeszédre Pikler Emmi egy nemrég föllelt interjúban emlékezett vissza.