De hogyan lett gazdasági mérnök? Később európai uniós szakértő? Aztán addiktológiai konzultáns? Hogyan került Peruba, hogy a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom (spanyol rövidítéssel MSPTM) misszionáriusaként az Andokban élő szegény sorsú gyerekeknek segítsen? Majd hogyan találjuk ezt követően Rakacaszend görög katolikus általános iskolájában és ezzel párhuzamosan a közeli Rakacán működő drogellenes alapítványnál ugyancsak segítőként? Miért szegődött Írországba tetőfedőnek, és miképpen tért vissza 2007-ben a szakmájához, hogy harminchárom évesen, fura kitérőket követően ott folytassa a kőfaragást, ahol évekkel korábban abbahagyta?
Kalandos élet, állapítjuk meg. – Sokan gondolják ezt – bólint Vénusz Gergely –, pedig számomra valahogy inkább természetes.
És minél tovább hallgatjuk őt, annál természetesebb lesz számunkra is. Kőfaragó lett, persze, hiszen abba a mesterségbe született bele. A márvány, a gránit már kicsi korától engedelmeskedett neki. A családi vállalkozásban kezdett dolgozni, sírköveket faragtak, köztéri szobrok elkészítésében vettek részt. Gergely közben jelentkezett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, ahol gazdasági mérnökké képezte magát. Részben a tudás utáni vágy hajtotta, részben az igény, hogy közgazdasági jártasságra (később európai uniós szakértői ismeretekre is) szert téve még jobban felfuttassa a családi vállalkozást. S miközben még sorkatonai szolgálatát is teljesítette mint tűzszerész, 2001 tavaszán megszerezte második diplomáját, de ősszel már feleségével, Edinával Peruban, egy Cuzco nevű településen dolgozott az MSPTM missziós küldötteként.
Merész kanyar, állapítjuk meg. Sokan gondolják ezt, bólint Vénusz Gergely, de aztán arról mesél, hogy a váltásnak egyszerű oka volt. Feleségével mindketten arra vágytak, hogy egy vallási mozgalom önkénteseiként adjanak vissza valamit a rászorulóknak abból, amit ők a hitüktől kaptak. Jelentkeztek hát az MSPTM-hez, és egy rövid beszélgetés alatt meggyőzték annak éppen Magyarországon tartózkodó vezetőjét, az olasz Giovanni Salerno atyát, hogy esetükben nem kalandkeresésről van szó, nem csekély munkával megszolgált turistaútra szeretnének elutazni.
Cuzcóban előbb a magasságot kellett megszokniuk, aztán a mélységet. A település tengerszint feletti magasságát és az ott élő kecsua indiánok mélyszegénységét. Napközi otthonban dolgoztak, olykor az Andok csúcsain található eldugott falvakba jártak, két-három terepjáróból álló karavánnal ételt, ruhát, lelki segítséget vittek.
Közben ismerkedtek a helyi szokásokkal. Az indiánok ősi szertartásokkal együtt megjelenő erős vallásosságával, azzal, milyen a sült tengerimalac íze, a cipőpucolás kultusza, és amikor a karácsonyi mákos gubához kerestek mákot, a rémült reakciók után az is kiderült: a mák arrafelé olyan szigorral tiltott, mint nálunk a kokain. Emlékül Betlehemet hoztak, amelyben valamennyi szereplő kecsua indián, és bárány helyett láma kuporodik a kis Jézus mellé.
Fél év után hazajöttek, hogy Rakacaszenden folytassák. Egy újabb merész kanyar, állapítjuk meg. Merész, de logikus, bólint Vénusz Gergely, és igaza van. Egy görög katolikus pap barátjuktól arról értesültek, itthon is elkél a segítség, hazajöttek. Rakacaszendre utaztak, amely az akkori felmérések szerint az ország öt legszegényebb településének egyike volt. Pici, alig ötszáz lelkes falu Miskolc fölött a Csereháton. Régen búcsújáró hely volt a közelében, még bazilikaszerű és -méretű temploma is van. Munkalehetősége, jövőképe és pénze viszont egyáltalán nincs.
A görög katolikusok alapította iskolába mentek segíteni. Nyomorúságos körülmények között laktak, egy ideig befűthetetlen lakásban, amelyben a nagy hidegek idején súlyos mínuszok rajzolták az ablakra a jégvirágot. Gergely fűtőként, karbantartóként, kőművesként és gazdasági igazgatóként dolgozott az iskolában, felesége tanított, szakkört vezetett.
Alakult a közeli Rakacán egy drogrehabilitációs központ, ott is munkába álltak. De mert Vénusz Gergely gondolta, hogy ehhez alaposabb ismeretek is kellenek, beiratkozott a SOTE Egészségügyi Főiskolai Karára, ahol addiktológiai konzultáns szakképesítést szerzett. A drogosokkal együtt éltek, főztek, földet műveltek, állatokat gondoztak.
Közben született két gyermekük, és Gergely úgy érezte, most már a családra is kell gondolnia. Írországban adódott egy tetőfedő állás, elvállalta, így végre némi pénzhez is jutottak. Ezt követően Edina és Gergely elgondolkodott a jövőről. Osztottak, szoroztak, vívódtak, aztán úgy döntöttek, visszatérnek a kiindulási pontra. Viszszaköltöztek Budapestre, Edina tanítani kezdett, Vénusz Gergely ismét sírköveket farag, köztéri szobrok elkészítésében vesz részt. Néha arról beszél, hogy Indiába szívesen menne, de most az immár négy gyereket (Vilmát, Hedviget, Ilonát és Vilmost) kell felnevelniük.
Azért India sem fog kimaradni, állapítjuk meg. Talán nem, bólint Vénusz Gergely, bár sohasem lehet tudni, mit hoz a sors.
Igaza van: az ő esetében tényleg nem lehet tudni.
Névjegy
VÉNUSZ GERGELY 1974-ben született Budapesten, kőfaragó, vasbeton- és műkőkészítő, gazdasági mérnök, európai uniós szakértő, addiktológiai konzultáns. Missziós tevékenységet végzett Peruban és Magyarországon, Rakacaszenden. Jelenleg a sírkőkészítéssel, szobrászattal foglalkozó Vénusz Testvérek K . ügyvezetője, tulajdonosa.
