„Öngyilkos akartam lenni. Átfutott a fejemen: érdemes-e a párton kívül élnem?” Ezt mondja egyik interjújában Bíró András arról a pillanatról, amikor kitaszították a pártból. Azóta: „Autonómiám szerves része, hogy sehová sem csapódom. Amióta kizártak a kommunista pártból, még egy teniszklubba sem léptem be.” Bolsevista cserkészből autonomista cserkész lett: „Azelőtt olyan cserkész voltam, aki mindenáron átvitte a vakot az utca másik oldalára. Most előbb megkérdezem, hogy át akar-e menni.” Hová akarsz átjutni? Ezzel a kérdéssel törekszik „a »másik« autonómiáját kiprovokálni”. Ez a provokáció a Bíró-módszer lényege.

Édesapja 1919-ben Horthy börtöne elől Belgrádba, egy belgrádi börtönből kiutasítván Bulgáriába menekült. Ott született Bíró András, és ott nevelték őt a magyar kolónia iskolájában és az apja vezette Magyar Egyletben lelkes, nem-nem-sohás, irredenta magyarrá. A magyar elemi után német birodalmi gimnázium következett, mikor pedig onnan (egy német katonával való összetűzése miatt) kirúgták, egy francia papi kollégium. Miután a szerb anyuka anyanyelve is jelen volt a családban, a kamasz Bíró már öt nyelven kommunikált. Kalandos élete további állomásain még hozzájött négy.

Tizenhat éves volt, amikor megtudta, hogy réges-rég kikeresztelkedett apja zsidónak született, s a háborús Bulgáriában ő is annak minősül. Távozhattak volna a biztonságos Törökországba, de hazahúzta őket az identitásuk. Bíró András 1944-ben svéd mentőpapírokat terjesztett, üldözötteket hozott ki a gettóból, és Muharay Elemér népi ifjakból álló kommunista csoportjában röplapokat szórt.

1945 után vad mozgalmárként szervezte az új világot, és nagyon megsértődött, amikor ezt nem méltányolták az egyetemen. El is buktatták csak azért, mert nem járt be soha és nem tudott semmit. Később sem szerzett diplomát.

A Madisz külügyi osztályáról négyen 1947-ben kiküldették magukat Párizsba marxizmust tanulni. Bírót megbízták, hogy épüljön be a horthysta emigrációba, s jelentse, miket csinálnak. Nála rosszabbul ember még nem konspirált. Miközben a beépüléssel szerencsétlenkedett, és a zsebében tartotta a sifrét, spanyol kommunista diákok röplapjait terjesztette. Pillanatok alatt lebukott, s egy utcai ökölharc nyomán egy szélsőjobboldali lap is hozta monoklis fényképét azzal, hogy esetleg ő lehet a cseh konzul NKVD-s gyilkosa. Rögvest hazarántották. Jött utána élete nagy szerelme, első felesége, Francoise. Francia feleségére és éberségi hiányosságára való tekintettel visszaminősítették párttagból tagjelöltté. 1953-ban végleg kitették a pártból, s betették üdülőgondnoknak a Szabadság-hegyi SZOT-üdülőbe. Innen Ratkó Anna miniszter rúgatta ki mint osztályidegent. 1956-ban a Népszava szerbül tudó újságírójaként ő volt az első, aki beszámolhatott egy nagy riportsorozatban a jugoszláv „munkás-önigazgatási” modellről. A forradalom alatt beválasztották a Népakarat szerkesztőségének forradalmi bizottságába, november 4-e után pedig kijelentette, hogy megszállt országban nem ír.

Párizsba emigrált, ott az antibolsevista rendszerkritikusok legjobbjainak szellemi körében élt. Az 1960-as évek eleje óta nem tartja kommunistának magát, de sohasem lett liberális, Marx kapitalizmuskritikáját jelentős részben érvényesnek tartja ma is, még ha a rossz kapitalizmusnál jobb rendszert nem találtak ki azóta sem, szerinte sem.

Egy francia gazdasági hetilap tördelőszerkesztőjeként dolgozott 1966-ig. Ő szervezte meg a cégnél a szakszervezetet. Szerencsés véletlenek összjátéka folytán az ENSZ mezőgazdasági lapja, a Ceres alapító szerkesztője lett Rómában. Az ENSZ-kiadványoknál szokásos „fehér” dominanciával szemben ragaszkodott hozzá, hogy a szerzők legalább fele abból a harmadik világból való legyen, amelynek gondjaival a lap foglalkozott. ENSZ-lapok kormányzatokat nem támadhattak. Bíró ezt a szabályt rúgta fel, amikor helyet adott a Pinochet-rezsim bírálatának. Távoznia kellett. Kenyába került az ENSZ környezetvédelmi kirendeltségéhez, majd Oxfordban megalapította az ENSZ környezetvédelmi lapját. Innen Mexikóba ment, beköltözött egy faluba, hogy egy kutatás keretében kipróbálja, mit érnek azok az ötletek, melyeket az ENSZ lapjaiban terjesztenek világszerte. Addig provokálta az életükkel való szembenézéssel a helyieket, amíg ki nem bontakozott egy halászati szövetkezet terve. „Andrés, ha velünk maradsz, megcsináljuk a szövetkezetet. (...) Egy ló...-t maradok..., van nekem munkám másutt is.” Nem engedte, hogy rá hagyatkozzanak, elment, a szövetkezet meglett, azóta is remekül működik.

Bíró ekkoriban és később különféle nemzetközi szervezetek és projektek elemzőjeként, konzultánsaként dolgozott. 1986-ban hazaköltözött. Adódott egy szép feladat: a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) számára jelentést készíteni Magyarországról. A jelentés kiátkozott, független környezetvédők, Vargha János, Sólyom László és mások bevonásával el is készült, a magyar kormány pedig elérte, hogy ne lehessen publikálni.

Bíró Franciaországban átélte, hogy idegen bajkeverőként, méteque-ként néznek rá. Kenyában a bőrén érezte a kirekesztő fehérellenességet. Mexikóban bizalmatlanok voltak vele mint gringóval, idegen jenkiféleséggel szemben. Kezdetben itthon is idegennek érezte magát, régi barátai fütyültek rá.

1990-ben megalapította az Autonómia Alapítványt. Ez kizárólag helyi közösségeknek adott (részben) viszszafizetendő kölcsönt az alapítvány képviselőivel való beszélgetések során kiforrott elképzelések megvalósítására. 1995-ig vezette az alapítványt, azontúl már „csupán” tanácsadóként, valamint a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, a Másság Alapítvány és az Európai Roma Jogvédő Központ kuratóriumi elnökeként ténykedett.

Az elmúlt két évtizedben sok provokatív írással jelentkezett. Szinte mindenki úgy van vele (én is), hogy tézisei egy részével nagyon egyetért, más részével nagyon nem. Ő képviseli leghatározottabban azt az álláspontot, hogy a cigányságnak etnikai alapon kell megszerveznie magát, cigány önvédelmi és politikai szervezetekre (pártra) lenne szükség.

Bíró a mexikói faluban, ahol élt, találkozott egy bölcs vegyeskereskedővel, aki így kommentálta, hogy egy svájci alapítvány finanszírozza a világ túloldaláról a hozzájuk vetődött gringó buzgólkodását: „Nem buták ezek. (...) Tudja, miért segítik a maguk alapítványát meg a szegény országokat? Mert tisztában vannak vele, hogy a világ szegénysége nőttön-nő, s ha nem tesznek ellene, őket is eléri valamelyik nap. Ezt akarják elkerülni. Ha a faluban kitör a tűz, én is rohanok oltani, nehogy eljusson az én házamig.”

Itt a tűz. De hol a rohanás?

Névjegy

BÍRÓ ANDRÁS 1925-ben született Szófiában. Újságíró, környezetvédelmi és emberi jogi aktivista, az Autonómia Alapítvány alapítója. Az Alternatív Nobel-díj és a Roma közéleti díj kitüntetettje. Budapesten él ötödik feleségével. Kalandos életének legtanulságosabb epizódjait a Hazajöttem című könyvében adta közre.