Minden-ember

Korán árvaságra jutott és később református lelkésszé lett édesapja kiemelkedő teológiai tanulmányaiért kapott egyéves ösztöndíjat a skóciai Glasgow-ba. Ott ismerkedett meg egy halk szavú, csinos művésznővel, egy textiltervezővel, aki négyévnyi levelezés után hozzáköltözött Magyarországra. Muzikális, irodalomkedvelő lelkész édesapa és művész édesanya második gyermekeként született meg Szabados Árpád, éppen hetven évvel ezelőtt, Szegeden. Még gyerek volt, amikor édesapját az egyik óbudai templomba rendelték szolgálatra.

Szabados az Árpád Gimnáziumba járt; rossz tanuló volt. Szerette viszont a rajzot, műszaki egyetemista bátyja egyszer az építészhallgatók rajzszakkörébe is elvitte. Csendéletet készítettek. Úgy emlékszik, maszatolt összevissza a rajzszénnel, de mert a száraz, precíz munkák között talán az övé lett a leginkább képszerű, a szakkörvezető köré gyűjtötte a nála idősebbeket, és azt mondta: Na, kérem, így kell képet csinálni!

Szabados azt követően – bár változatlanul bőséggel olvasta a bátyja által vásárolt irodalmi folyóiratokat – már nem csak a szavak iránt érdeklődött. Kicsit a foci (kölyök korában a válogatottságig vitte) is háttérbe szorult, miként az ötpróba és a kézilabda is. Mind jobban izgatta művészetcsinálás.

A budapesti iskolák közül az Apáczaiban vettek kézbe a gyerekek először agyagot, úszott is az iskola az agyag porában, maszatos foltjaiban.

Elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, grafikus lett. Úgy érezte, az ő erőssége a tudatos illusztratív képformálási mód. De azt is érezte, nem jó, hogy ez a tudatosság maga alá gyűri az ösztönösséget. Színeket, később festéket kezdett használni. Boldog volt, de tudta mégis: nem a képzőművészetből akar megélni.

Fodor András költő barátja mondta neki akkoriban: „Ha nincs felelős kapcsolatod az emberekkel, akkor nincs felelős kapcsolatod a világgal.” 1968-ban tanítani kezdett az Apáczai Csere János Gyakorló Iskolában. Azzal a gondolattal ment a gyerekek közé: ha valamit az ember maga hoz létre, az jobban hat rá, mint ha készen kapja. A kortárs művészet bizonyos problémáit játékos feladatokba csempészte bele.

Építtetett például szobrot mindenféle törmelékekből. Arra számított, ha később ezek a gyerekek látnak majd másféle elgondolások szerint készített kortárs művészeti alkotást, nem akarják azon számon kérni a régi mesterek precizitását. Tanítványai azt érezték: játszanak. Sokféle anyaggal, eszközzel dolgoztak, a festés mellett mintáztak, nyomatokat készítettek.

A budapesti iskolák közül az Apáczaiban vettek kézbe a gyerekek először agyagot, úszott is az iskola az agyag porában, maszatos foltjaiban. Az iskolaigazgató magához hívatta Szabados Árpádot, és halk, határozott hangon azt kérdezte tőle: Ugye tudja, hogy rajztanárt könnyebb találni, mint takarítót?

Amikor a gyerekek hat-nyolc különféle alakú, tépett papírformát kaptak, hogy fantáziájuk szerint arcokat formázzanak azokból, az iskolapszichológus el akarta kérni a kész munkákat, mondván, ebből sok mindent meg lehet tudni a gyerekekről. Tudom, bólintott Szabados, és nem adta oda őket. Aztán amikor a tavasz már végképp maga alá gyűrte a maradék komolyságot is, tanítványaival kisétált az Erzsébet hídra, és papírrepülőket dobáltak a Dunába.

Létrehozta a Magyar Nemzeti Galéria Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhelyét, a népszerű GYÍK Műhelyt, és gyermekeknek szóló képzőművészeti műsorokat vezetett a televízióban. Országosan népszerű lett. Szerkesztőként gondozta a Mozgó Világ képzőművészeti anyagait is. A közvélekedés szerint a Mozgó Világ körül azok gyülekeztek, akik finoman szólva nem voltak a rendszer barátai.

Szabados Árpád Fotó:Reviczky Zsolt / Népszabadság

Szabados állítja: ez így nem pontos, nem ez a töréspont. Inkább az, hogy a Mozgó Világ szerzői olyan témákkal foglalkoztak, amelyekkel akkoriban nem volt ildomos, de ez a generáció már nem törődött a tiltásokkal. Egy vele készült beszélgetésben mondta erről az időszakról: „Szerkesztőként szerettem volna szinkronban lenni a világgal. Senki sem tud tisztán játszani, ha körülötte hamisan játszik a zenekar. Az szinte lehetetlen, hogy mindenféle diktatúra kitenyésztett zenészei nyikorognak, ám valaki annak ellenére tisztán muzsikál.”

Jött a Képzőművészeti Főiskola. Oktatott és új egyetemi képzési rendszert dolgozott ki, amely lehetővé tette a művész és a tanári diploma együttes megszerzését. Az egyetem doktori képzésének szisztémája is az ő nevéhez fűződik, egy időben vezette is az intézményt. Sok növendéke volt. A szakmai tudás kevésbé érdekelte, a diákok világhoz való személyes viszonya izgatta inkább. Akadtak különös tanítványai. Egyikük talpig páncélban jelent meg diplomavédésén.

Legkedvesebb diákjait ma is meghívja olykor, hogy műtermében meghitt nyugalomban essék – vagy ne essék – szó a művészetről. Imádja a verseket, élvezettel olvassa Arisztotelész, Platón vagy Descartes műveit. Szereti Mozartot és Bartókot. Újabban meséket is ír. A napokban nyílt meg az a tárlat, amelyre 70. születésnapja alkalmából kérték föl. A kiállítást tanítványai nyitották meg. Pulykalevest főztek. És megölelték őt.