Pillanatfogó

Egy New York-i galériás azonban meggyőzte, keressen másfajta apparátot, mert azzal többre viszi. Így esett a választása arra a fekete-fehér negatívra „dolgozó” Leicára, amely azóta is ott lapul a táskájában – ahogy ő nevezi, ez a kis masina az ő „harmadik szeme”.

1989-ben járt először Budapesten, a Magyar Fotóművészek Szövetségének pályázata révén, de voltaképpen a sors kegyelméből. Sorshúzással dőlt el, hogy ő is azok között lesz, akik elölthetnek egy hetet a magyar fővárosban, ha cserébe vállalja, hogy az itt készült fotóival részt vesz egy párizsi kiállításon. Naná, hogy vállalta, borzasztóan kíváncsi volt rá, mi lehet ebben a vasfüggöny mögötti titokzatos országban, amely nagyon ritkán érte el a francia média ingerküszöbét. Egy hétre szólt a mandátuma, de hat hétig maradt."

"A Jégbüfé olyan benyomást tett rá, mint egy furcsa színház, ahol minden pillanatban történik valami váratlan, meglepő"

Amint megérkezett, szinte a bőrén érezte a változások szelét. Azt, hogy itt valami olyasmi van készülőben, amiről nem kellene lemaradnia – és az addig ismeretlen város is magával ragadta. Mindenekelőtt a kedves emberek, a számára különös fények, amelyekből jóval több jut a halandóknak, mint az akkortájt sokkal szmogosabb, de általában véve máig naptalanabb Párizsban.

És szinte az első pillanatban felfedezte magának a Jégbüfét, amelyet aztán annyiszor és annyiféleképpen megörökített, mert – mint mondja – egy egészen különös világot tárt fel előtte a hely, amelyben a pultok nem befelé, a pultos felé néznek, mint bárhol, ahol azelőtt járt, hanem kifelé, egy üvegen át az utcára.

Olyan benyomást tett rá, mint egy furcsa színház, ahol minden pillanatban történik valami váratlan, meglepő. Az előre beígért tárlaton két fotóval képviseltette magát, az egyiken egy Király (akkortájt még Majakovszkij) utcai házmester locsolja a hidegburkolatot, a másikon egy Bartók Béla úti pék szusszan egyet, lisztrakodás közepette.

Még ennek a hat hétnek az egyik napján elzarándokolt a budapesti Francia Intézetbe, ahol megmutatott párat a Franciaországban és Amerikában készített polaroid képeiből. A felvételek igen jó hatást tettek a francia kultúra misszionáriusaira. Mintha valami láthatatlan erő irányította volna ez életét: egy év múlva megint Budapesten találta magát, hívták, hogy kiállítást rendeznének a munkáiból (meg is rendezték). 1992-ben viszont már maga ment elébe a sorsnak.

Megpályázta és megnyerte a francia külügy egyik kulturális ösztöndíját, aminek köszönhetően fél évre szóló ellátmánnyal térhetett vissza Magyarországra. Pályázatában a majdnem teljes osztrák határsáv végigfotózására tett visszautasíthatatlan ajánlatot, bemutatandó, hogy mit mutatnak a nyugati végek pár évvel azután, hogy leomlott a vasfüggöny. Ezúttal egy teljes évig maradt, de hosszabb időre ekkor tért vissza utoljára Franciaországba. Mondjuk úgy: sorsa beteljesedett.

"A történtek dacára sem tartja magát művésznek. Már a puszta fogalom is értelmezhetetlen számára."

1993-ban egykori zenetanárával együtt érkezett. Egy fiatal és lelkes napnyugati társasággal megalapította a Budapest Week című hetilapot, ekkora már annyi külföldi élt itt különösebb magyarnyelv-tudás nélkül, hogy úgy látták: bőven elkelne egy angol nyelvű információs-kulturális-közéleti lap. Bourel sok képet közölt az újságban, de egy idő után kiszállt belőle. Megnősült (magyar nőt vett el) és nagy külhoni lapoknak kezdett el dolgozni, megrendelésre. Első gyereke 1996-ban született.

Az 1990-es évek végén kezdte úgy érezni, elég képe gyűlt már össze ahhoz, hogy összehozzon belőlük egy testesebb budapesti albumot. A Fényrajzok című kötet, amelyhez Parti Nagy Lajos írta a remek szöveget, a Magvető révén, de a saját maga által összekuncsorgott pénzből (hárommillió forintot dobtak össze neki a Magyarországon befektető francia cégek) 2001-ben jelent meg. Második gyermeke születésének évében.

Hamar elfogyott, a következő kiadást már Bourel saját kis cége jelentette meg, szintén szponzori pénzből, ahogy a harmadikat és a 2013 végén piacra került negyediket.

Közben belevágott a fényképeiből – majd korábbi fotósok munkáiból – készített képeslapok kiadásába is. Két tétellel kezdte, a legkapósabb A reggeli újság és a Várban cíművel: az előbbin egy idősebb úr falja a híreket a Duna-parton a Parlamenttel átellenben, a másikon egy macskaköves utcarészlettel játszik különös játékot a napfény. A sorozat most negyvenkét darabból áll és leginkább a nagyobb múzeumok ajándékboltjaiban árulják.

Őszre szeretne összehozni egy nagyobb önálló kiállítást a Francia Intézetben, négy nyelven e-bookra tetetné a Fényrajzokat, a jégbüfés sorozatból, amely a CEU-ban volt látható az év elején, leporellót készíttetne.

Bruno Bourel a történtek dacára sem tartja magát művésznek. Már a puszta fogalom is értelmezhetetlen számára, Magyarországon kívül nem is találkozott a fotóművész kifejezéssel. A legadekvátabb megjelölés, amellyel azonosulni tud, a fényképész.

Remek szónak tartja egyébként, mert úgy érzi, minden benne van, amiről ez a szakma, avagy hivatás szól. Újabban a mobiltelefonjával is meg-megcsíp egy-egy jobb pillanatot, vagyis ha úgy tetszik, visszatért a színes technikához. A telefonos fotózás kifejezetten tetszik neki – vallotta be –, már csak azért is, mert a polaroid technikára emlékezteti – amellyel a pályáját kezdte.