Tűzőrző

Olyan menekülteket gyógyít Hárdi Lilla, akik katonai vagy rendőri szervezettől szenvedtek el bántalmazást. Testileg és lelkileg is károsodott embereken segít. Megnehezíti a munkáját, hogy tolmácsokkal dolgozik, akiknek úgy kell átültetniük dari, pastu vagy szomáli nyelvre a terápián elhangzottakat, hogy közben a legérzékenyebb helyzeteket se zavarják meg.

Összeszokott csapatot gyűjtött maga köré az évek során Lilla, aki megálmodta és létrehozta az alapítványt. A pszichiáterek, pszichológusok és szociális segítők rendszeresen járnak a vidéki befogadóállomásokra, ahol megrendítő élmények várnak rájuk. Szíriai menekülteknek tartottak nemrég csoportterápiát, és berontott valaki a hírrel, hogy odahaza lelőtték az egyikük anyját és feleségét. Mintha egy bomba csapódott volna a csoport közepébe.

Óhatatlanul „belép” a betegek történetébe Hárdi Lilla is, különben nem működne a terápia. Csak éppen tudnia kell, hogy meddig szabad belépnie. A munkanap végén saját magát is megvizsgálja, hogy mindent jól csinált-e, és milyen hatással voltak rá a találkozások. Igyekszik nem hazavinni a nyomasztó élményeket, a belső „megtisztuláshoz” jó alkalmat teremtenek a vonat- vagy autóutak a befogadóállomások és Budapest között. Havonta egyszer ő is részt vesz a szupervízión, ahol a kollégákkal megosztja a lelki terheket. Különben belerokkanna.

Az emberi elme feltérképezését már gyermekkorában elkezdte. Az anyja és az apja pszichiáterként dolgozott a Pest megyei ideggondozóban, az apja mindig vitte magával a megyei látogatásokon az elmebetegotthonokba. Ez öt-hat évesen először riadalmat váltott ki Lillából, aztán lelkesedni kezdett. Értelmi fogyatékos és krónikus skizofrén ismerősei lettek, és ráébredt, hogy e furcsa emberek között jól érzi magát. Végül pedig rájött, hogy a pszichiátriai osztály a világ közepe: ott mindent szabad, a betegek gátlások nélkül kommunikálhatnak egymással, az orvosokkal. Megszerette azt is, hogy az emberi lelket formálni kreatív munka, alkotás – egyfajta művészet.

S ha így nézzük a dolgot, a lánya nem is választott nagyon eltérő hivatást: művészettörténész lett. A pszichiáteri vonal azonban megszakadt. Hárdi Lilla gyermekei, amikor feltették nekik a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdést, azt válaszolták: bármi, csak nem orvos, mert ők nagyon sokat dolgoznak. A fiából közgazdász lett. A művészetek majdnem eltérítették Lillát is, aki kamaszként régésznek készült, ám szerinte itt is rokonszakmáról van szó: a múlttal foglalkozik a régész és kicsit a pszichiáter is. Miért kutassa letűnt idők tárgyait, amikor még varázslatosabb az emberi történeteket és mitológiát feldolgozni? –kérdezte magától, és már ment is az orvosi egyetemre.

A mély vízbe dobták kezdőként a Lipótmezőn: a néhai Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) minden más volt, mint az illúziókkal teli egyetemi világában. Fél év múlva átkerült az akkor megnyílt kistarcsai Flór Ferenc kórházba, majd nyolc évvel később vissza Lipótmezőre, ahol egészen az OPNI bezárásáig, 2007-ig dolgozott. Ahogy múlik az idő, egyre jobban hiányzik neki a kórházi hangulat. „Emlékszel a pisiszagra a Lipóton? Milyen jó volt…” –nosztalgiáznak az OPNI-tól az alapítványhoz átjött kollégákkal.

Mint annyi minden, a Cordelia Alapítvány létrejötte is a Lipótmezőhöz kötődik. Veér András főorvos egyszer elküldte Lillát egy nemzetközi kongresszusra a Magyar Tudományos Akadémiára, már csak azért is, mert ő beszélt angolul. A kongresszus a kínzásról és a bántalmazás következtében kialakult traumák gyógyításáról szólt: a téma azonnal megragadta a pszichiáternőt. Személyesen a dán Inge Genefke – a kínzás áldozatait felkaroló nemzetközi mozgalom alapítója – fogadta őt, és vezette be a szakma rejtelmeibe. S hogy a sors milyen szép fordulatokra képes: nemrég Hárdi Lilla Koppenhágában átvehette az Inge Genefke-díjat.

Kitört a délszláv háború, és a pszichiáter az 1990-es évek első felében – néhány kollégájával együtt – rendszeresen eljárt a nagyatádi menekülttáborba. Súlyosan traumatizált boszniai menekülteken akartak segíteni.

Már ekkor ráeszméltek, hogy többféle, verbális és nonverbális, művészeti és mozgásos terápiára van szükség. Hárdi Lilla a gyakorlatban tanulta meg, hogy amit a korábbi képzéseken elsajátított, nem feltétlenül működik. Dániában azt mondták, a megkínzott betegek sebeihez nem szabad hozzáérni. Lilla viszont rájött, hogy gyógyító hatalma van annak is, ha a sebet finoman megtapintja, vagy a beteg kezére ráteszi a kezét. 1996-ban immár sok tapasztalattal felvértezve hozta létre a Cordelia Alapítványt.

Fémből készült viking tűzgyújtó: ez az Inge Genefke-díj, amelyet idén áprilisban vehetett át a dán fővárosban. Inge beteg, az elismerést kilencvenéves férje nyújtotta át Hárdi Lillának, és azt kérte: add tovább a tüzet, taníts és gyógyíts. Mintha a stafétabotot tette volna a kezébe.

Az élet néha körbeér. A meggyógyított iráni férfi Magyarországon családot alapított, később elvált, és Amerikába költözött. Évek múltán felhívta a pszichiáternőt, mamának szólította, és annyit mondott: „Szeretnék megint visszamenni, mert ti vagytok az én családom, és nagyon hiányoztok.”