Ilyen „nyalást” is ritkán lehet látni. Különösen, hogy egy nagyon kicsi párt a kedvezményezettje.

Nem vagyok hajlandó változtatni azon az írásban is, szóban is sokszor rögzített nézetemen, hogy a Dire Straits együttes Money for nothing (Pénz semmiért) című, éppen negyedszázados nótája a rocktörténet legjobb szövegére íródott. Vagy fordítva, de ez édesmindegy.

Ahogy igaz, hogy Fellegi Tamás miniszter az Economist tudósítója előtt a Gyurcsánytól kölcsönzött elkúrtuk kifejezés angol megfelelőjével illette a magyar médiatörvény kormányzati kommunikációját, úgy igaz az is, hogy a támadás nem a legjobb védekezés.

Ez nagyon nem jó. A média- vagy szájkosártörvény miatt nemcsak Lengyelország legnagyobb, a művelt polgári középosztály által leginkább olvasott napilapja, a Gazeta Wyborcza hasonlítgatja Magyarországot Lukasenka Fehéroroszországához, hanem a luxemburgi külügyminiszter is.

Ha a magyar elektronikus média nem alacsonyítaná a honi társadalmat „kékfény” típusú információk tömegének fogyasztójává, akkor a közvélemény talán arról is értesülhetett volna, hogy az Orbán-kormány az általa gyűlölt Robert Fico volt szlovák miniszterelnök érvrendszerének pontos másával nyomja vissza a magánnyugdíjpénztár-tagokat az állami rendszerbe, de még arról is, hogy a rokonszenves Donald Tusk lengyel miniszterelnök épp a napokban döntötte el, hogy a magánnyugdíj-befizetések rovására könnyít az ottani költségvetés cudar helyzetén.

Ilyen még nem volt. Az észak-koreai tüzérség a szárazföldről pergőtüzet zúdított egy Dél-Koreához tartozó kicsiny, 1700 ember lakta szigetre, amely mindössze tíz kilométerre fekszik az északi partoktól.

Egyelőre azt tudjuk, hogy nem tudunk semmit. Két megállapítás áll szemben. Az erősebb fél (Orbán Viktor miniszterelnök és Illés Zoltán államtitkár) álláspontja szerint az iszap-katasztrófának nem természeti, hanem emberi oka van; a gyöngébb (az iszaptároló-tulajdonos) MAL azt ismételgeti, hogy nem felelős, mert az ok természeti.

Fura képletek rajzolódnak ki Orbán Viktornak a „neoliberalizmusra” szórt ismétlődő átkaiból, amelyeket egy szónoki rítus szerint rendre az állam gazdaságszervező szerepének felmagasztalása kísér.

Szerbia arra készült, hogy határozatban ítéltesse el az ENSZ közgyűlésével Koszovó két és fél évvel korábban kelt egyoldalú függetlenségi nyilatkozatát. Tekintettel arra, hogy az ENSZ 192 tagországa közül 122 még mindig nem ismeri el Koszovót – viszont az EU és a NATO tagjainak túlnyomó többsége igen –, elvileg megvolt a lehetősége annak, hogy a szerbek a világszervezetben újranyissák a vitát Koszovói Köztársaság státusáról.

Berlinbe, Brüsszelbe és Párizsba készül Bronislaw Komorowski, Lengyelország júniusban megválasztott köztársasági elnöke. Az ugyancsak államfővé emelt Schmitt Pál úti programjairól nem tudunk, legfeljebb annyiról, hogy jövő hónapban módja lesz találkozni a római pápával és áldását kérni tőle munkájához. Noha Komorowski múltjában és társadalmi tevékenységében finoman szólva is nagyságrendekkel több katolikus elem fedezhető fel, mint Schmittében, ő hasonló szándékról eleddig nem nyilatkozott.

Noha a törvényhozás a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét, semmi kétség, hogy akik a törvényjavaslatot megszavazták, Trianon-gyásznapról döntöttek, megvalósítván az új kormány szimbolikus politizálásának (kettős állampolgárság, nemzeti együttműködés rendszere) tételét.

A gyász hetében mintha angyal terítette volna szárnyait Lengyelország fölé. A politikusok jól vizsgáztak. A szmolenszki katasztrófát követő megrendülésben – minden nagy párt elveszítette pár kiválóságát – a lengyel politikában megszokott modor „szabadságra ment”.

Ahogyan a Kína és az Egyesült Államok közötti „konfliktusmező” híreibe ütközik az ember, óhatatlanul is elfogja a déjà vu érzete. Láttunk már ilyesmit. Csak akkor a viaskodó felek egyikét nem Kínának, hanem Szovjetuniónak hívták.

Bárkit jelölt volna is Bajnai Gordon - Kovács László helyére - Magyarország jövendő uniós biztosának, azt az embert a Fidesz darabokra szaggatja. Az egyiket ezért, a másikat azért, ok, de inkább ürügy mindig van. Végül is a magyar miniszterelnök választása Andor Lászlóra esett. A "kommunista bankárra", mert hogy eddig - magyar kiküldöttként - a londoni székhelyű EBRD alkalmazásában állt.

Noha a magyar politikai közbeszéd jelentős részét egyelőre Andor László EU-biztosi jelölése foglalja le, Magyarország uniós szerepével kapcsolatban nagyságrendekkel fontosabb kérdések vannak napirenden. Kevesebb mint két hónap múlva kezdetét veszi ugyanis a spanyol-belga-magyar hármas elnökség, melynek első számú érintettjei máris a nyilvánosság elé léptek azzal az igényükkel, hogy nem kívánnak másodhegedűsök lenni a csakhamar megválasztandó "főállású" elnök és külügyi biztonságpolitikai főmegbízott ("külügyminiszter") mögött.

A magyar római katolikus hívek egy részében értetlenséget, ha nem megütközést keltett, hogy miközben a pápa boldoggá avatta Meszlényi Zoltán egykori esztergomi segédpüspököt, aki az ÁVH foglyaként halt mártíromságot még 1951-ben, Mindszenty József, hajdani bíboros, hercegprímás - egy igazi történelmi személyiség - avatása tovább késlekedik.

Elismert tény immár: az afganisztáni elnökválasztás első fordulóját elcsalták. Az ENSZ által támogatott panaszbizottság az ötmillió, leadott szavazat közül csaknem egymilliót nyilvánított érvénytelennek, ami szép teljesítmény, nem annyira a csalások kifürkészői, mint inkább a magát 55 százalékos győztesnek nyilvánító Karzai elnök részéről.

Az MSZP elnöksége immár "gyakorlott kézzel" hoz különös döntéseket. Sőt rejtélyeseket is. Ilyennek gondolom azt az erősorrendet, amelyet az általa támogatásra érdemesített MSZP-s politikusok között a magyar EU-biztos személyéről csakhamar dönteni kénytelen Bajnai miniszterelnök tudomására hozott. Kovács László volt pártelnök, külügyminiszter és Brüsszelben dolgozó - egyébként újrajelölhető - biztos e listán csak a negyedik helyre került, ami kétféle módon magyarázható. Vagy sok ellensége, vagy sok barátja van a pártelnökségben és az elnökség kulisszái mögött.