Nagyot változott Európa politikai és gazdasági arculata 2011 ősze óta. Az óvatos és kockázatkerülő európai vezetés – a német–francia-tengely – rákényszerült, hogy mindent kockára tegyen. Hetek, sőt napok alatt kénytelen megoldani olyan kérdéseket, amelyeket azelőtt évek és hónapok alatt se oldott meg.

Útvesztés és a nulla növekedés: 2001 és 2011 között Magyarország utat tévesztett, letért a fenntartható, exportvezérelt, Európához integrálódó növekedési pályáról, fokozatosan elvesztette a vezető reformország dinamikáját.

Magyarország beteg kentaur. Senki se tudja, hogy állat- vagy emberorvos kell-e a gyógyításához. De az orvosok itt vannak. Rajtunk múlik, hogy mivel és hogyan járulunk hozzá saját gyógyulásunkhoz. – Lengyel László ezen írásával a Népszabadság vitát kezdeményez, amelynek hozzászólásait a lapban és a NOL-on ismerteti a következő hetekben.

Másik lovat! – kiált Richárd király álmából ébredve. Nemcsak hadak veszik körül, de múltjának kísértő árnyai. Másik lovat követel, kér, parancsol Orbán Viktor is. Mindent másként kellene tennie.

A válságban elválik egymástól a nemzeti hitelesség és a nemzetközi bizalom. Nemzetek között, nemzetek felett azoknak van hitelük, akik tartják magukat bizonyos nemzetközi szabályokhoz, sztenderdekhez, illetve rugalmasan alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez.

Orbán Viktor „ki kapja félre előbb a kormányt” játszott az európai kamionnal. Pénteken hajnalban ütközött. Kibújva a roncsok közül, időt kért. Idő nincs.

Ha az ellenséged sérteget – idézte De Gaulle tábornok Malrauxnak az arab mondást –, ülj csak le az ajtód küszöbére: látni fogod, hogy arra hozzák a holtestét. Az Orbán-kormány minden társadalmi csoportot megsértett. És most ülünk az ajtónk küszöbén. Várunk.

„Nem értem, minek üti a döglött lovat, nem fog attól vágtatni” – mondja a benzinkutas. „Ha egyszer, szerinte, tíz évig válság lesz, akkor mi a fenének erősködik?” „Attól, mert nekik, a bankoknak rossz, nekem még nem lesz jobb.” Ennyi rövid kommentárja a miniszterelnök beszédéről.

Senki által se vezetett világban élünk. Nincs kollektív gazdasági biztonság a globalizált világban. Nouriel Roubini és Ian Bremmer szerint ez nem a G20 világa, mert az országok érdekei széttartóak. De nem is az Amerika–Kína kettősé, mert „Pekingnek nem érdeke, hogy magára vállalja a nemzetközi vezetés terheit”.

Fekszik. Maga elé néz a sötétben. Tűzoltó. Harminchét éves, és majdnem megbénult egy ostoba balesetben. Eddig 91 ezret kapott kézhez. Két gyerek. Bölcsődei gondozó feleség, 84 ezerrel. Most mi lesz? Nincs semmink. Rokkantnak nem lehet menni – ezek nem hagyják. A tűzoltókat is megvetik – ezek. A rokkant tűzoltó rosszabb a cigánynál. Az ember nem ember – ezeknek. Hajnali négykor ezek nyugodtan alszanak. Csak mi nem alszunk. Nekem persze könnyű. Öreg vagyok, ezek békén hagynak. Az ápolónőt ezek cseszegethetik – ő megy. Az orvosom öreg, ezek le se szarják, az alorvost ezek norvégra tanítják. Senki se olvas újságot. Senki se néz híreket. Senki nem beszél a politikáról. Csak mi vagyunk itt. És valahol kint, ki tudja, hol, ezek.

1985 júniusában, a monori kempingben gyűlésező ellenzékiek mindaddig békésen beszélgettek, amíg föl nem merült a cigánykérdés. Ordítozni kezdtek a felhevült értelmiségiek között: hogyan kezeljük a cigánykérdést? Én már akkor is azt gondoltam, hogy a megoldás az amerikai feketék kérdéséhez hasonlít legjobban.

A határon túli magyarok csapdába kerültek. 2010 tavaszán, a jobboldali, kétharmados többséggel megválasztott nemzeti politikusnak, Orbán Viktornak megadatott a történelmi lehetőség, hogy ne csak kiegyezésre, hanem megbékéléshez is jusson valamelyik vagy akár mindegyik határos nemzettel.

Évtizedes szívós munkával, mintegy a történelem ellenében írta Standeisky Éva mérvadó könyvét az 1956-os forradalomról.

Kísértet járja be a Magyarországot – az alkotmányozás kísértete. Ezzel vezeti be hétvégi mellékletünkben írását Lengyel László. Aki szerint "az alkotmány szelleme ott lopózkodik éjszakánként a parlamenti folyosón. Ijesztget."

'92 táján föl-alá járt a Pénzügyminisztérium folyosóin, hóna alatt egy üveg whiskyvel. Benyitott valamelyik szobába és megkérdezte: – Mit csináltok? Leült és beszélgetett.

Az európai peremországok 2008–2011-es válságai sikertörténeteket zártak le. Írország bejutott a centrumba, Spanyolország jelentős gazdasági és politikai hatalommá vált, Portugália és Görögország megkapaszkodtak az euróövezet szélén, Szlovénia, Szlovákia és Észtország nemcsak az Európai Unióba, de az euróövezetbe is beverekedték magukat. Lengyelország a németek és a franciák stratégiai partnerévé nőtte ki magát. Románia és Bulgária az utolsó pillanatban felugrottak a mozgó európai vonatra.

A magyar politika szerkezeti problémája, hogy a tartós illeszkedési szakaszokat a kívülállók számára váratlanul ütközési szakaszok váltják. Ezek nem egyes politikusok, pártok személyes hibáiból, ideológiai korlátaiból következnek, hanem társadalmi kifáradásokból, megroppanásokból, intézményi kopásokból, leépülésekből, az erre reagáló politikai félelemből, idegességből és türelmetlenségből fakadnak.

A Fidesz 2010-es túlgyőzelme, amelynek révén a magyar társadalom valamennyi rétegének többségi szavazatait begyűjtötte, lehetetlen feladatokat rótt az Orbán kormányra. Választóinak igénye volt arra, hogy a válságot ne az ő hátrányukra, ne rajtuk keresztül oldja meg, hanem találjon olyan megoldást, amivel javítható a helyzetük.

„Cicero is (Octavianus) Caesart támogatta Antonius iránti gyűlöletében. Brutus emiatt szigorúan megrótta, s azt írta neki, hogy Cicerónak nem a zsarnokok ellen van kifogása, hanem csak attól a zsarnoktól fél, aki őt gyűlöli, s politikájával az emberségesebbnek látszó szolgaságot segíti elő, amikor leveleiben és beszédeiben Caesart derék embernek nevezi. 'Őseink – mondta Brutus – nem tűrték a jóságos kényurakat sem'” – írta Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban. Majd értően hozzáteszi: „Brutus a zsarnokságot utálta, Cassius pedig a zsarnokot gyűlölte.”

A nemzetközi elemzők a legújabb magyar fejleményeket egy általános európai, sőt világhullám részeként kezelik. Európában újnacionalista, populista, antiliberális és antimodernizációs hullámok csapkodnak – a magyar változások ebbe illeszkednek bele. És mivel e hullám, először a 2004–2005-ös „színes forradalmakkal” és a Kaczynski fivérek lengyel szuverenitási mozgalmával, majd Fico szociálpopulista kísérletével tarajozott végig, többé-kevésbé tudottak és elemzettek az okok, amelyek ilyen neonacionalista és szociálpopulista kormányzati/ellenzéki magatartásokhoz vezetnek.