Lehet, hogy túlizgulom az operarendezést, mindenesetre megpróbáltam rájönni, hogy Szinetár Miklós miért alkalmazta Cakó Ferencet a ­Macbeth rendezéséhez. A darab alatt a háttérben ugyanis a jól ismert homokrajzok láthatóak.

Alkotó művészeknél nehezen tudunk szabadulni az utókor emlegetésétől, mintha nem lenne elegendő, hogy valaki a saját korának tud fontos dolgokat mondani, az a lényeg, hogy a meg sem születetteket is foglalkoztassa az, ami nekünk fájt vagy nekünk volt jó. A ma nyolcvan éve született Szokolay Sándorral azért van könnyebb dolgunk, mert egyszerre vagyunk kortársai és utókora, aktív komponista, de olyan hamar lett országos és világhírű, hogy közben üzenet a múltból, a hatvanas évekből, amikor megírta máig legnépszerűbb és még tegnap is játszott operáját, a Vérnászt, két évvel később pedig átvette a Kossuth-díjat, abban a korban, amikor az még ért is valamit.

Mondok két fi lmet. Az egyik Az ördög Pradát visel. Nem sokat ért az egész, a történetre visszaemlékezni is alig sikerül, de az mindenkiben megmaradt, ahogy jött Meryl Streep, és odavágta a különböző kabátjait az íróasztalra.

Van egy szép mosolyú leány, aki igazságtalanul elveszíti az állását egy kisebb televíziós csatornánál. Vajon kap-e valahol még egy lehetőséget? És ha kap, vajon sikerül-e élnie vele? És ha már itt tartunk, a csinos, de mégis magányos munkaőrült vajon megtalálja-e a sikerhez vezető úton hű szerelmét is, aki nemcsak derék fiatalember, hanem kifejezetten jóképű is? Fáy Miklós titka marad.

Egy szép napon biztosan megértem majd, miért ragaszkodik Vashegyi György a különböző koncertjein Raimund Noltéhoz, de még nem jött el a nap, és ami azt illeti, a Júdás Makkabeus előadása nem vitt közelebb a megoldáshoz.

Domingóra gyűlnek a legtöbben, őt kell látni mindig, mindenben és amikor csak lehet. Ez a sztárság értelme ezen a szinten: miatta érkeznek, de Gluckkal távoznak, a kellemes felismeréssel, hogy ez ilyen: szolid remekmű az Iphigenia Tauriszban.

A sportfilm nagyszerű dolog, és kézenfekvő műfaj. A sport maga sűríti az időt, kilencven percbe szorít bele egy háborút, három percbe egy csatát, egy lövésbe, fejesbe, egyetlen ütésbe összpontosít jellemet, sorsot, küzdelmet, győzelmet, bukást.

Krokodilkönnyeknek tűnne, ha Brittent hiányolnám a hazai operaválasztékból, főleg ha arra gondolok, mennyire kevés öröm volt a legutóbbi bemutatóban, ezért inkább szenvtelenül mondom: Britten bevette Bécset. Elképzelni is nehéz, de így van. Volt olyan nap az évben, amikor mindkét operát játszó helyen Britten a műsor: a Staatsoperben a Billy Budd, a Theater an derWienben a Lucretia meggyalázása.

Nem tudom, tudták-e, akik ismerték Kodályt vagy Bartókot, hogy ők most Kodályt vagy Bartókot ismerik, vagy a köztünk élő, az mégis csak köztünk él, nem klasszikus és nem tananyag, hanem valami ideges vagy szórakozott vagy kellemetlen művész, aki elől félre kell húzódni, ha szembe jön a folyosón. A holnap nyolcvanötödik születésnapját ünneplő Kurtágról legalább húsz éve mindenki tudja, hogy a velünk élő jövő, ő ad majd hírt rólunk ötven év múlva a zenehallgatóknak: így éltek ezek ott, Európa keleti oldalán. Félve örültek, örömmel szorongtak, a gyerekkorba menekültek. Ha szebb lesz a jövő, majd sajnálnak minket, ha marad minden a régiben, akkor megértenek bennünket. Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.

Próbálok elszámolni a lelkiismeretemmel, hogy miért is érdekelt kevéssé a Metropolitan világközvetített operája, a Nixon Kínában.

Van Budapesten Schubert utca? Schubert-szobor?

Hogy mennyire régen jártam Londonban, azt az olyan filmek mutatják meg nekem, mint a London Boulevard.

Nem érdemes játszani a naivat, mindenki tudta, hogy Gustavo Dudamelre szükség van. Valaki kell, aki egy kicsit fel tudja kelteni a karmesterség iránti érdeklődést, aki egyszerre szexi és újszerű, fiatal és érdekli a fiatalokat, egy új földrészt kapcsol be a fáradó klasszikus zenébe, nem Európa és nem Észak-Amerika. A világ meg olyan, hogy ha valakire szükség van, akkor az el is jön. Eljött, észrevették, fölfedezték, a venezuelai ifjúsági zenekar vezetőjéből másodpercek alatt lett a Los Angeles Philharmonic fő-zeneigazgatója, és még mindig csak harmincéves.

Nem érdemes játszani a naivat, mindenki tudta, hogy Gustavo Dudamelre szükség van. Valaki kell, aki egy kicsit fel tudja kelteni a karmesterség iránti érdeklődést, aki egyszerre szexi és újszerű, fiatal és érdekli a fiatalokat, egy új földrészt kapcsol be a fáradó klasszikus zenébe, nem Európa és nem Észak-Amerika. A világ meg olyan, hogy ha valakire szükség van, akkor az el is jön. Eljött, észrevették, fölfedezték, a venezuelai ifjúsági zenekar vezetőjéből másodpercek alatt lett a Los Angeles Philharmonic fő-zeneigazgatója, és még mindig csak harmincéves.

A postássztrájk miatt nem kapta meg a zenekar táviratát, és néhány órát elkésett a meghallgatásról.

Mégiscsak lehet ebben az ördögben valami, mert magam is éreztem a kísértést, miközben az új Nicolas Cage-filmet néztem, hogy azonnal hagyjam ott a mozit, és próbáljam valami értelmesebb dologgal tölteni az időmet.

Azt hittem, apolitikus ember számára tökéletesen mellékes, hogy ki a köztársasági elnök, de a Liszt-év gyorsan cáfolt. Az ilyenkor elhangzó beszédek tartalma és terjedelme egyáltalán nem mellékes kérdés, és ebből a szempontból Schmitt Pál legjobb szívvel is csak harmadik lehet az elnöki rangsorban: Göncz Árpád mindig sokkal rövidebben beszélt, Sólyom László tartalmasabb volt. De Schmitt is lehetne rémesebb.