Azt szeretném végre megérteni, miért ekkorák a hegyek. Úgy értem: miért csak ekkorák. Persze iszonyat magasak,8000 méterfölött, most már ki vagyunk okosítva, annyira nincs oxigén, hogy enni sem lehet, a szervezet nem tudja elégetni a táplálékot, normális ember nem bírna ott ki egy percet sem. De vannak nem normálisok, akik kibírják, akik oda vágynak, és valamennyi ideig ott is tudnak lenni, fölmásznak, lemásznak, túlélik, vagy életüket adják, ha úgy alakul, százból négyen, ez még vállalható kockázat.

A Rent című musical moziváltozata óta vártam azt a filmet, amely végre elég nagy, elég súlyos, hogy észrevegye a világ Rosario Dawsont. Mert ahogy abban volt, ahogy táncolt, énekelt… Most a Transzban nem kell se táncolnia, se énekelnie, cserébe meztelenül kell sétálnia egy folyosón, de jól áll neki. Mit jól áll, bele van esve az egész mozi. Nyilván a szülei nem ezt a pályát képzelték el neki, amikor a rózsafüzérről nevezték el, de most már mindegy, megtörtént, aminek meg kellett történnie, Rosario Dawsonról most már a közepes tájékozottságú filmnézők is tudják, hogy kicsoda.

A Rent című musical moziváltozata óta vártam azt a filmet, amely végre elég nagy, elég súlyos, hogy észrevegye a világ Rosario Dawsont. Mert ahogy abban volt, ahogy táncolt, énekelt… Most a Transzban nem kell se táncolnia, se énekelnie, cserébe meztelenül kell sétálnia egy folyosón, de jól áll neki.

Idén kétszáz éves Verdi, ami azt is jelenti, hogy megünnepelhetjük azokat a dolgokat is, amelyeket a Verdi-centenáriumra szerveztek, nevezetesen a veronai Arena feltámasztását.

Julia Lezhneváról lemaradtam, amikor itt volt, de hát nem lehet az ember két helyen, ő a MüPában énekelt Händelt, én a Nemzetiben néztem Shakespeare-t, édes gondok, hogy mi maradjon ki. De azért tudni akartam, hogy vajon leszakadt-e az ég a rácsodálkozástól, és megkérdeztem valakitől, hogy na, milyen volt Lezhneva, de ő visszakérdezett: az melyik volt? Melyik, hát a Lezhneva, mondom. Ja, az a kis tökmag?

Mindig azt éreztem, hogy a Tajtékos napok a világirodalom leginkább túlbecsült könyvei közé tartozik, de olyan sok értelme nincs vitába szállni a közízléssel, rendes ember magában keresi a hibát, biztosan kimaradt az életéből egy szakasz, amit a legtöbben ifjúságnak hívnak. Mert a Tajtékos napok ifjúsági könyv, 16 és 25 között a leghatásosabb, és mivel sokan efölött már abba is hagyják a regényolvasást, elég szépen bebetonozta magát Boris Vian a köztudatba: szerettük, mert fiatalok voltunk, és ha szerettük, akkor most is szeretjük.

Nem hallani a fű növését az Operaházban, még jó, hogy nem hallani, elnyomja a zenekar, de azért szépen növekszik, növekszik. Ez már az Ariadné Naxoszban vége, már meg van mentve, vagy meg van váltva a nő, új életre ébredt, nem a halál hírnöke, Hermész jött el hozzá, hanem Bacchus. Űrhajón jött, szép, piros szerkezetben, körülöttük kizöldül az élet, fű vagy búza, majdnem mindegy, csak nő, és akkor megjelennek a kaszások. Meglengetik a kaszát, de közben az űrhajó is kombájnná változott, kivilágított vágóélei forognak, arat a halál.

Ez az alapélmény az új Star Treket nézve: emberek szaladnak, és kiabálnak, hogy meg akarnak ölni. Vagy ha nem kiabálnak, akkor is meg akarják ölni. És ha nem emberek, akkor is.

Háziasszonya is van a Concerto Budapestnek, el lehet mondani, mindent megtesznek azért, hogy a közönség szeretettel járjon a hangversenyre, otthon érezze magát, várja az új találkozást. Még akkor is, ha Becze Szilvia nem könnyíti meg a tájékozódni vágyók dolgát, hetet-havat összehord a koncert előtt, kinek van most születésnapja, Székely Mihálynak. Nem mintha bármi olyan darabot adnának elő, amelyhez Székely Mihálynak a legcsekélyebb köze is volna, az eszmefuttatás a zenei nagyság körül zajlik, ami a műsorvezető-háziasszony szerint abban nyilvánult meg, hogy Székely levette a kalapját, ha átment a színpadon. Mit mondjak, ha csak ennyi a trükk, tessék kalapokat osztani a művészbejárónál, de hogy ezt miért kellett éppen Gidon Kremer koncertje előtt elmondani…

Még emlékszem a ferrarai izraelita temetőre. Kicsit nehéz volt megtalálni az utat, aztán meg elbizonytalanodott az ember, itt nem szokás, úgy látszik, a holtakat zavarni, bezárt vaskapu áll az utca végében. De ahol nagykapu van, ott kicsi is. Igaz, az is be van zárva, de legalább csengő van mellette, egy macskás nyanya nyitott ajtót.

Örülök, hogy nem kell sajnálkozni Szinetár Miklóson, amiért mániákus vén krampusz lett, az a típus, akinek van valami elmélete, és a világ összes dolgáról ugyanaz jut eszébe.De csak azért nem kell, mert A sevillai borbély-rendezés, ami Debrecenben megy, nem új dolog, nem jelzi a pálya végső, rögeszmés szakaszát. A lényeget tekintve ez ment a bezárás előtti Erkel Színházban is. Aki emlékszik, nem biztos, hogy szép emlékeket őriz: fekete ruhás emberek, fehér falak, egy emlékezetes laptop a Rágalomáriában, jelezve, hogy ma az álhírt nem fülbe súgják, hanem begépelik.

Nem is tudom, van-e ennél nagyobb filmes közhely: visszamegyünk az időben addig a pontig, amikor még minden rendben volt, és elkezdjük újra élni az életet, hátha másodszorra jobban sikerül. Az esetek kilencven százalékában az derül ki, hogy minden ugyanúgy történik másodszorra is, hiába vagyunk fölvértezve a tudással, elkövetjük sorra ugyanazokat a hibákat.

Az a benyomásom, hogy Káel Csaba inkább használja a MüPát, mint igazgatja, mintha legjobban az érdekelné, hogy a saját művészi pályáját hogyan tudná hivatalnoklétével előmozdítani.

1839-ben Liszt Ferenc azt a figyelemre méltó hírt olvasta az újságban, hogy a bonni Beethoven-emlékmű felállítására gyűjtést rendeztek. A franciák is igyekeztek mélyen a zsebükbe nyúlni, művészetkedvelő nemzet, össze is gyűlt valami 449 frank.

Van egy egyszerűbb elintézési mód. Kicsit hallgatja az ember, azt mondja, hogy na ne, és közben előkeresi mind jobban homályosodó emlékei közül a megfelelő kifejezést. Hogy is mondták ezt? Alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérlet. Nem büntetendő. Úszógumival nem lehet agyonlőni egy embert, aki megpróbálja, nem bűnös. A Capella Savariával nem lehet előadni Mendelssohn műveit. Kedves, hogy megpróbálták, de nyilván nem gondolták végig, mire vállalkoznak. Hiába Nicholas McGegan a karmester, akinek részben a Hungaroton aranykorát köszönhettük, elmúlt az aranykor, és talán az övé is.

Csak azt nem tudom eldönteni, hogy egy ilyen merítkezés a biztonságos, bársonyüléses filmszínházban vajon micsoda. Találkozás az élettel, amitől megkíméljük magunkat, amikor koncert, színház, mozi után magunkra zárjuk a bejárati ajtót, és édes álomba szenderedünk, vagy csak az édes álomnak egy kegyetlen, dohányfüstös, pofozkodós változata, nem kell félni tőle?

Talán nem kellett volna ráadásokat játszania Grigorij Szokolovnak. Huszonegyre már nem lehet lapot húzni, hogy illetlenül földhözragadt legyek, lement a Hammerklavier-szonáta, egy kicsit sovány érv, hogy de mindig jár a népnek hat ráadás, amiből jelen esetben öt francia barokk. Ez az, amitől Szokolov Szokolov, így indult, és voltaképpen most is itt van, amikor Schubertet kezdett el játszani, és a kézfeje viszonylag magasan megállt a klaviatúra fölött, onnét szalajtva rá ujjait a megfelelő billentyűkre, ezt a különös csembalista tempót és hangszínt idézte fel.

Te értesz, ugye, a focihoz, kérdezte az osztályfőnök, én meg egyből rávágtam, hogy igenis, tanárnő kérem. Ötödik általánosba jártunk, amikor az ember azt gondolja, hogy a felnőttek azért vannak, hogy hazudjunk nekik, vagy legalábbis mindent rájuk hagyjunk, amit kérdeznek. Értek a focihoz, hát hogyne.

Soha nem lehet tudni, mi lesz belőle, de soha nem szabad kihagyni, ha lehet belőle valami. Márpedig lehet belőle valami. Hogy Radu Lupu milyen nagy zongorista, azon lehet vitatkozni. Lehet, hogy nagyon nagy, lehet, hogy csak volt, lehet, hogy az is maradt.

Voltaképpen nehéz rájönni, hogy a nagy hókuszpókusznak mi az értelme. Bell megszállott koncertmesterré minősítette magát, röpköd a haj a fején, a vonója idemutat, odalibben, és közben még hegedül is. Ki is szól a hangja a csapatból, de ami az Egmont-nyitányt illeti: igazán nem nagy szám. A zenekar, ha nem is inog, de finoman kileng, egyáltalán nem kelti azt a benyomást, hogy karmesterre nekik egyáltalán nincs szükségük.