Október 24-i MTI-közlemény szerint a kormány döntött arról, hogy megkezdik a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek a Magyar Posta Zrt.-ben fennálló, 25 százalékot el nem érő kisebbségi részesedése értékesítésének előkészítését a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezete (továbbiakban: SZHISZ) számára.

Eddig keveset beszéltünk Hollandiáról, pedig érdemes. 1648 óta elismert független állam: 1815 óta alkotmányos monarchia, 1848 óta parlamentáris demokrácia. A Benelux államok közösségéhez tartozó ország az EU elődjének, az Európai Szén- és Acélközösségnek (Montánunió), az Európai Uniónak és a NATO-nak is alapító tagja. Sűrűn lakott terület, gazdag és változatos történelemmel.

Romlik a kedvem. Úgy érzem, hogy Magyarország csapdába került és képtelen szabadulni. Vergődik. Azt látom, hogy a millió problémával küszködő fejlett nyugati gazdasági és politikai integráció nehezen fogadja be hazánkat. Nem díjazza udvariatlan megnyilvánulásainkat, unja örökös dohogásunkat, elképedve szemléli sajátos átalakulásunkat. Észleli a magyar történéseket, de úgy tűnik, nemigen akarja elfogadni. Ez a politikai kultúra, ez a gazdasági és társadalmi környezet idegen tőle. Szövetségeseink korábban már hallottak kellemetlen „zajokat”, de ilyen közelről, Európa szívéből csak nagyon ritkán.

Hosszú évek gyakorlatával szakítva nem autóval, hanem vonattal indultunk világot látni. A célállomás Brassó (Kronstadt) volt, a MÁV–Start Vasúti Személyszállító Zrt. által üzemeltetett Corona nemzetközi gyorsvonattal utaztunk. Az út hossza a MÁV–Start adatai szerint 782 kilométer, a menetidő (kalkulálva az időeltolódást is) nettó 15 óra. Az átlagsebesség tehát nem érte el az 55 km/órát. Két személyre oda-vissza a menetjegy ára hálókocsival: 73 740 forint. Ezeken a paramétereken nem sokat rágódnék, bár az átlagsebességi adat szerintem mellbevágó, főként ha „gyorsvonati” jelzővel illetjük a szerelvényt.

A gátakon hősiesen helytálló munkavállalók, vállalkozók, diákok és nyugdíjasok gyorsan megkapják áldozatos tevékenységük „jutalmát”. Még el sem hagyta az áradat az országot, még le sem tehették a lapátot a védekezők, máris szomorúan konstatálhatják: a víz – ha nehezen is – mederben tartható, a költségvetés csillapíthatatlan pénzéhsége azonban nem.

A fél (?) ország a dohánytermékek kiskereskedelmi értékesítésére (koncessziós tevékenységre) vonatkozó pályázat kiírásának, elbírálásának és a jogosultság megszerzésének körülményeit vitatja. Ebbe a hangos és kíméletlen vitába nem kívánok bekapcsolódni, már csak azért sem, mert még nincs itt az „igazság” pillanata. Napjainkban a politika szereplői vívják harcukat (alapállásuk szerint vádolnak vagy tagadnak), míg a médiamunkások lelkesen felszínen tartják a konfliktust. A későbbiek során nyilvánvalóan előtérbe kerülnek –ha vannak – az értékelhető bizonyítékok és az ezeken alapuló jogi természetű megközelítések, döntések. Sok embert érintő és a közvéleményt erősen foglalkoztató ügyek nem tarthatók titokban, tehát csaknem biztos vagyok abban, hogy a „dohányügy” politikai és jogi értelemben is tisztázódni fog.

Március 12-én olvashattuk a Liga Szakszervezetek MTI-közleményét, amely szerint a 2013-as országos átlagkereset-ajánlás elmaradásáért csaknem kizárólag a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége a felelős. A nyilatkozat értelmében a tárgyalások megrekedése esetén a Liga minden nyomásgyakorló eszköz bevetését megfontolja, hogy jobb belátásra bírja a VOSZ-t. Tárgyalópartnerek között ez a hangvétel nem célszerű, de ízlések és pofonok különbözőek. Figyelemre méltó viszont, hogy a közleményben még melyik szakszervezetek támogatják a Liga törekvéseit. Idézet:

Több hónapos tárgyalássorozatot követően, decemberben megállapodás született a legkisebb havi munkabér (minimális bér) és a garantált bérminimum (szakmunkás-minimálbér) 2013. évi összegéről. Ez 5,4 százalékos, illetve 5,6 százalékos tarifaemelkedést jelent január 1. napjától.

A nemzetgazdasági miniszter 2012. október 5-én jelentette be, hogy az áfabevételek 95 milliárd forintos növekedésével számol a 2013. évben, annak köszönhetően, hogy a pénztárgépek és a NAV között online kapcsolatot alakítanak ki a kiskereskedelemben.

Írásom oka egy 2013. február 2-i (szombati) MTI-közlemény egyik mondata: „a 607 ezer működő hazai vállalkozás 62 százaléka tett eleget adatszolgáltatási kötelezettségének péntek éjfélig, vagyis országosan 230 ezer cég mulasztotta el határidőre benyújtani társasági szerződésének jogszabályban előírt adatmódosításait” – tájékoztatott a cégeljárások informatikai hátterét biztosító vállalkozás fejlesztési igazgatója. A 38 százaléknyi kisebbség nem érezte indokoltnak vagy fontosnak, hogy egy újabb – ki tudja, hányadik – adatszolgáltatási kötelezettségének időben eleget tegyen. Úgy sem, hogy még késedelmi bírságot is fizethet, ha nem tesz eleget a szigorú felhívásnak. Passzív rezisztencia, hanyagság, vagy csak egyszerűen „tele lett a hócipő”?

Megdöbbenéssel olvastam Bocsák Miklós tulajdonos-főszerkesztőnek a SPORT Plusz január 18-i számában Verjük meg dühből Romániát! című írását. Bocsák Miklós számos sporttárgyú könyv szerzője, ismert és elismert újságíró; a sport nagy barátja. Életműve ezt igazolja. Mostani jegyzete, amiről véleményt alkotok, sajnos elbizonytalanít. Mivel a Népszabadság olvasói nem biztos, hogy olvasták írását, kénytelen vagyok részleteket idézni belőle.

A kérdés az, hogy meddig komédiázik a magyar gazdasági kormányzat a több évtizedes múltra visszatekintő, méltán népszerű hazai cafeteria-szisztémával? Tényleg megszületett már a „bölcs” döntés a béren kívüli juttatások megsemmisítéséről, vagy miután nyíltan eltörölni nem merik, a konstrukció lassú, sok szenvedéssel járó kivéreztetését választják?

A Népszabadság szombati (április 7-i) számában olvashattuk, hogy a kormány fontolgatja az ún. „plázastop”-ot tavaly decemberben elrendelő törvény felülvizsgálatát, módosítását.

Egy Városliget-közeli lakásban és a Városligetben nőttem fel. A Felvonulási téren sokat lábtengóztunk, a licsóban (mi így hívtuk) hangoskodtunk, bicikliztünk, és bizony fára is másztunk. Alapvetően rendes kölykök voltunk.

Magyarországon gazdasági, pénzügyi és társadalmi válság van. Magyarországon vállalkozók tízezrei és munkavállalók milliói nem tudják: mit hoz számukra a jövő. Magyarországon 430 forint egy liter gázolaj és 300 forint felett cikázik az euró. Magyarországon tízezrek fáznak az utcán, százezrek a lakásukban és a házukban. Az állam eladósodott, a lakosság úgyszintén. A nyugdíjasok rettegnek egyetlen „biztos” jövedelmük sorsának alakulása miatt.

Magyar köztársaság Alkotmánya: „70/C. § (2) A sztrájkjogot az ezt szabályozó törvények keretei között lehet gyakorolni.”…

A Népszava 2010. június 23-i számában jelent meg Rokkantország Magyarország? című írásom azzal a céllal, hogy felhívjam a figyelmet a magyarországi rokkantnyugdíjazási gyakorlat tarthatatlanságára. A kérlelhetetlen adatok: az ötmilliós Szlovákiában a rokkantnyugdíjasok száma 80 000 fő, a tízmilliós Magyarországon csaknem 800 000.