Esze Dóra: Ellenség Kalligram, 114 oldal, 2000 forint

Lakat T. Károly: Requiem a nagy 8-asért Kossuth, 232 oldal, 2490 forint

Gáspár a buszon még egyszer felolvasta a mesekönyv erről szóló fejezetét, megnézték a képeket is, úgyhogy miután leszálltak és odagyalogoltak, Panka rögtön fölismerte az épületet, annak ellenére, hogy a rajzon nem borította állványzat a tornyot és a falakat. Futni kezdett a bejárat felé, Gáspár alig bírta követni – míg a kislány, akár egy fürge gyík, átsiklott a téren ácsorgó turisták között, addig neki ügyelnie kellett arra, nehogy beleütközzön valakibe. Panka szerencsére szófogadóan megvárta a kapuban. Mielőtt beléptek volna, Gáspár még egyszer a lelkére kötötte, hogy a templomban nem szabad se szaladgálni, se hangoskodni: fogja meg szépen a kezét, s lehetőleg halkan és keveset beszéljen, ő majd úgyis mindent elmesél.

Gergő épphogy elkezdte az óvodát, már tudott számolni, és szinte szóról szóra visszamondta az alig párszor hallott meséket. Az óvónők nem győzték dicsérni, hogy milyen okos. Továbbá lelkes, nyitott, és könnyen barátkozik, a csoportban mindenki szereti. Az édesanyja rendre csillogó szemekkel, a büszkeségtől meghatódva vitte haza az óvodából. - Énrám ütött - mondogatta Gergő apja, az anyja pedig soha nem tudta eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja-e, vagy viccelődik. Ő ugyanis egészen biztos volt abban, hogy Gergő nem az apjára hasonlít. Hogy is hasonlítana? Hiszen ez egy se hús, se hal ember. Csak unatkozni lehet mellette. Még hogy Gergő bármit is örökölt volna tőle! Attól mentsen meg a Jóisten! Szerencsére - vigasztalta magát Gergő édesanyja - egyelőre ennek éppen az ellenkezője látszik.

Ahogy nem csupán súlyban, de évei számában is gyarapodott, és lassacskán átlépte azt a talán sokkoló, ám mindenképpen számadásra késztető határt, ami után az embernek igen nagy valószínűséggel már kevesebb van hátra, mint amennyit addig megélt, Sárosdi, a prózaíró egyebek mellett abból is biztosnak vélhette a visszaszámlálás megkezdődését, hogy egyre többször tekintett édes-borongós nosztalgiával az elmúlt dolgokra - azokra, amiket odáig ódonságuk és elavultságuk okán rendszerint megmosolygott. Most viszont egyszeriben azon kapta magát, hogy ezek a nem is olyan régen még nevetségesnek vélt tárgyak, ízek és illatok mind-mind madelaine-süteményként viselkednek nála, s egyre inkább szeret elidőzni a hozzájuk kötődő emlékeken. Mintha azáltal, hogy gondolatban visszaröpíti magát a gyermek- és ifjúkor édes évei közé, megállíthatná a homokóra könyörtelen pergését. De ez persze csak illúzió, a homokszemeken még csak lassítani sem lehet - legföljebb olykor-olykor némi nosztalgikus, keserédes mázzal bevonni az idő kérlelhetetlenségét.

Általában én se díjazom, ha nyilvánosan csókolóznak - mondta egyszer egy társaságban Sárosdi, a prózaíró. - Kifejezetten rühellem, amikor például a villamoson a közelemben cuppog egy pár. Ma is volt egy ilyen eset, délelőtt. Ilyenkor, ugye, kevesebben utaznak, így az egész szerelvény hallhatta, ahogy a nem is annyira fiatal nő és férfi nyalta-falta egymást. Próbáltam olvasni, de nem tudtam, annyira a fülemben volt a cuppogásuk. Másokat is zavart: hiába fordultak az ablak felé, a hang utolérte őket. Mégse szólt rájuk senki, csupán akkor jegyezte meg egy nő, hogy undorító és hallatlan, amikor már leszálltak.

Oscar Wilde óta tudjuk, hogy az élet utánozza az irodalmat. Már a nyomdában volt a könyv, amikor az első hírek jöttek egy új járvány lehetőségéről. Rémálmaimban sem gondoltam ilyen aktualitásra. A Haláldekameronban annak a ragálynak a történetét szándékoztam megírni, ami a XIV. század közepén kipusztította a fél világot, és általában pestisnek szokták nevezni, noha mostanában egyre többen mondják, hogy talán nem az volt.

Sokáig nem találták sehol. A férfi egyre dühösebb lett, az asszony hallgatott. Nézték a sufniban, az eredeti helyén, de ott nem volt. A konyhában se, pedig a férfi egyenként fölborogatta a nejlonzsákokat, hátha valamelyik alatt vagy mögött lapul, azonban onnét se került elő. Az asszony közben megnézte a szobában, a kályha körül. Végül a fiú ágya alatt találták meg, a hátizsákban.

Nyár végén kezdődött. Eleinte nem volt semmi feltűnő. A szőke akkor még egyedül volt, reggelente kijött az erkélyre, egyik kezével könyökölt, a másikban kávéscsésze, és nézte az utcát. Aztán néhány nap múlva fölbukkant mellette egy fekete hajú. Őrá már nem lehetett nem fölfigyelni, s attól kezdve nemcsak kávézni jártak az erkélyre, hanem gyakran ott múlatták az időt. A feketén sokszor alig volt ruha.

A villamos megállóhoz ért. A fékezés erejétől a padló alatt még egyszer felsivítottak a kerekek, aztán a jármű megállt, és egyszeriben minden elcsöndesült.

Sárosdi, a prózaíró világéletében irigyelte az unokahúgát. Irigyelte, mert míg ő kamaszévei gyötrelmeit szenvedve durcás arccal és összeszorított ajkakkal ülte végig a nagyszabású családi ebédeket, unokahúga szöszi fürtjeivel és cserfes bájával kápráztatta el az egybegyűlt rokonságot. Irigyelte, mert míg ő a mániákus depresszió hegyein és völgyein bukdácsolva, halasztott és ismételt vizsgák szorításában küzdötte végig az egyetemet, unokahúga magától értetődő könnyedséggel tette le a nyelvvizsgákat és nyerte az országos tanulmányi versenyeket.

Bányai bácsi emlékei szerint valamikor szürke volt: az a tónus, amit manapság már leginkább csak régi filmeken és fényképeken látni.

- Szia! - mondta a fiú, s közelebb lépett Katihoz. Rendületlenül mosolygott, és a hangja is olyan barátságosan csengett, amilyennek Kati még sose hallotta azelőtt. - Hogy vagy? Minden oké?

A férfi a lábai mellé tette a tömött nejlonszatyrokat, s mind a két kezével belekapaszkodott a mozgólépcső gumikorlátjába. A tinilányok abbahagyták mögötte a csivitelést, egymást bökdösve, mutogatva böngészték a férfi ballonkabátjára firkált golyóstollas feliratokat: "San Francisco", "Go West", "Big Apple", "Harley Davidson", "Hell's Angels". Az egyik befogta az orrát, a másik csúfondárosan fölkacagott. Pedig a férfi nem volt büdös. Erős, semmihez nem hasonlítható szag lengte körül, ám büdösnek legföljebb nagyfokú rosszindulattal lehetett volna mondani.

Alig állt meg a metró, máris az ő hangjától visszhangzott az állomás. Eleinte nem lehetett érteni, mit mond: az ajtócsapódás, a léptek zaja, majd a szerelvény dübörgése elnyomták szavainak értelmét, ám a hang akkor is ott süvített az oszlopok között. Többen nem tudták mire vélni, a fejüket forgatták: hangosbemondó, hirdetnek valamit, netán valaki fülhallgató nélkül hallgat egy rádiót? Aztán meglátták.

Lehet, hogy Radnai Béla is hallotta a csattanást. Később legalábbis rémlett neki, hogy fölébredt valamire, de szinte azonnal visszaaludt, úgyhogy reggel, amikor kilépett a ház kapuján és megpillantotta a nyomokat, csupán találgatni tudott, hogy mi történhetett. Az látszódott, hogy egy autó fölszaladt a járdára, valószínűleg csak az egyik oldalával, ám így is fölsértette az útpadkát, végigkaristolta a ház előtt álló fa oldalát, és kidöntött egy parkolásgátló zömök vasoszlopot.

Voltak biztos pontok Soós Géza életében. Olyanok, amelyekről úgy gondolta: ha a Föld netán ki is fordulna a tengelyéből, szerencsére azok akkor is a helyükön maradnának. A szülei minden reggel ugyanúgy szöszmötöltek a konyhában, ugyanazok a zajok hallatszottak be ébresztő gyanánt a szobájába, és amikor még szemüveg nélkül, vaksin pislogva kiment a kávéillatú konyhába, mindig ugyanott várt rá a nagy bögre gőzölgő tea.

- Nagyon jól tudok részegen vezetni - jelentette ki Andrea, és a mosolyából nem lehetett megállapítani, hogy tréfál-e, vagy komolyan beszél. - Amúgy meg nem is vagyok részeg. Csak két pohár volt. Pont annyi, hogy kicsit oldódjék az ember. Te is tudod, hogy a sör a kedvenc italom, és hát tehetek én arról, hogy alkohol is van benne? - nevetni kezdett.

Edit találta ki. A gyerekeknek az első alkalomtól kezdve nagyon tetszett. Onnantól fogva elegendő volt, ha lapátozás közben egyikük fölkiáltott: "Edit néni, farkasozzunk!", azonnal csatlakozott hozzá a többi. Nem kellett sokáig kórusban kérniük, Edit szelíd örömmel az arcán fölállt a homokozó széléről, leporolta a nadrágját, és azt mondta: "Jó. S ki lesz a nyuszika?" De ezt már többnyire csak a gyerekek hátától kérdezte, addigra mindegyik nekiiramodott a bokrok felé.

A piacon ismerkedtek meg, a főbejárat melletti padon, ahol Joli - aki mostanra el is feledkezett arról, hogy eredetileg a "Joli néni" megszólítás illetné meg, ám már évek óta nem volt körülötte senki, aki "néni"-nek szólítaná - szívesen és gyakran üldögélt.