A Kamera Hungária remek hely. Két és fél napig hemzsegnek a médiasztárok a vidéki városban. Szombat este gálát rendeznek nekik a helyi egyetem aulájában.

Múlt szombat óta nem tudom eldönteni, hogy mentalista vagyok-e vagy sem, és ez a bizonytalanság gyomortájékon kikezdi az embert. Amikor ugyanis Uri Geller A kiválasztott című televíziós műsorban arra kérte a képernyő előtt ülőket, vegyenek elő egy régi órát, elébb húzzák föl, majd üvöltsenek rá, hogy működj!, én elővettem egyet, fölhúztam, aztán teli torokból ráüvöltöttem, mire a készség járni kezdett, viszont fogalmam sincs, ez vajon a felhúzás vagy az üvöltözés eredménye. Ha az utóbbié, akkor már a mai adásban tisztelettel elfoglalnám Uri Geller helyét.

Néha nehezen bírom ki, nagyon szeretnék a műsorvezető helyett visszakérdezni.

"Mindenki rajtunk röhög, hagyd már abba!" - kérleli Balázs Klári urát, Korda Gyurit, ám a 69 évesen is aktív énekes makacsul tekeri tovább a biciklit az esős amszterdami utcán.

Állítások szerint Havas Henrik valamikor újságíró volt, és ebbéli minőségében kérdéseket tett föl interjúalanyoknak. Hogy ez valóban így volt-e, netán e rezümében a kelleténél több a legendisztikus elem, azt döntse el mindenki maga. Ami viszont állítható: az a médiamunkás, aki hasonló néven a Story tévében beszélgetős műsort vezet, inkább paródiája e szakmának, s - ha létezett - a valamikori újságírónak.

Közel az idő, amikor valamelyik kereskedelmi televízióban bemutatják az első pedofil- vagy haláltáborban játszódó reality show-t, esetleg azt a vetélkedőt, amelyben a remélt nyeremény érdekében ember közösül állattal, ürüléket fogyaszt, vagy nyilvánosan saját belét ontja. Ne tessék szörnyülködni, nincs ebben semmi különös, a jelek szerint az efféle kedves érdekességekre gerjedünk.

Fejét karjaira hajtva figyel a vastag okuláré mögül a kifestett szemével. Úgy tesz, mintha, de közben a környezetét méregeti. (Édes kiscicaláááány szőrös, kicsit aláááább,/ egy kicsit büdös, egy kicsit különös/ rajta zsiros a kréééém, rajta vastag a prééém,/ cicalány, cicalány,...) Nagy Kriszta T(y)ereskova, a nyolcvanas-kilencvenes évek műhülyéje.

De hát mit is vártunk? Netán tényleg vitát? Ha igen, akkor szégyelljük magunkat naivságunkért (butaságunkért stb.), tudniillik a vita mindenekelőtt: "érvek ütköztetése, célja a vitapartnerétől eltérő vélemény igazolása", ugyanakkor a vitának "van tárgya, szerkezete", nem utolsósorban "vannak erkölcsi szabályai, ezt nevezzük vitakultúrának".

Zötyögtünk az ótvar személyen B.-vel, a fotóssal. Addig-addig unszolt, farigcsált, míg el nem indultam vele, pedig semmi kedvem nem volt a hajnali rázkódó koszhoz.

Vetélkedőket nézegetünk; kvázi vetélkedőket, persze, mert manapság már nincsen olyan, hogy szimplán, aggyal eljutunk a végéig (vagy nem), hanem most már küzdeni kell, meg másikat kihívni, továbbá jókor azt mondani, a 6-os. Szín kell ide, promó, pompás stúdió és a szétesésig laza műsorvezető, hogy korunk gombamód szaporodó Norbi-fanjait míves csomagolással nyűgözzük le, konyhába kiszólásra biztatván: gyere má', mer' kezdődik az a kvízizé.

Megújult a Mokka, a TV 2 reggeli magazinja: jelenleg Jakupcsek Gabriella az egyetlen olyan szereplője e műsornak, aki miatt nem gyújtjuk meg a gyufát, amelyet benzin- ben úszó tévénkre kívántunk dobni.

Fél hétkor Tények a TV 2-n, fél nyolckor Híradó a közszolgálatin, aztán nyolctól Friderikusz Most az ATV-n, végül tízkor Az Este. Mindegyik díszletét Bara Ákos tervezte.

Kiver a víz. Emelt gerinccel megjelenik a kőműves-asztalos-burkoló, A Mester (mellette a lapos tekintetű segéd), és megfontolt mozdulattal bekapcsolja a táskarádiót. Ez felszerelésének legszilárdabb darabja. Nélküle nincs is. Kopott egyed, malteros, ordítja a csendbe a tinglitanglit. Így se hallják. Nem is hallhatják, hiszen ütögetnek, kalapálnak, verdesnek, húzogatnak, illesztgetnek. Közben süketen kiabálnak - egymással. Örök szimbiózis e hazában.

Péternek párásodik a szeme, Anikónak csordogál a könnye, Krisztina konkrétan zokog. Végül majdnem minden versenyző elzsírja... (úgysem hiszik el: ez tényleg véletlen elütés volt) magát. A TV 2 A nagy fogyás című valóságshow-jának legkimunkáltabb hatáseleme a sírás.

Ha a kocsmai verekedésnek létezik verbális megfelelője, akkor az A la Carte című MTV-műsor alighanem az. Pedig külalakra minden oly' csodálatos: Duna-parti elitétkezde, gondosan terített asztal, kulturált moderátor, miként a vendégekről is azt gondolná az ember, hogy időnként megpróbálnak tűnődni a világ dolgain, de legalábbis kinőttek már abból a korból, amelyet az "ad vissza a szitámat, mer' a' apukám megver" lényegű közléstípus jellemez.

Előítéletesek vagyunk mind. Kritikusilag például jobb kézben baltával, bal kézben jégcsákánnyal ültünk le a tévé elé, hogy az MTV új sorozatának, a Tűzvonalnak odacsapjunk kicsinyt, mert hát e formátum "biztosan nagyon magyar", akciójelenetei nyilván annyira mozgalmasak, mint nyugdíjasotthonok uzsonnaidőben, továbbá főhőse bizonnyal Chuck Norris-féle bohócparádé, aki, ugye, nem fekvőtámaszozik, hanem eltolja magától a Földet.

Bárdos András belenézett a tükörbe, aztán elborzadt.

Ül az ember a televízió előtt, kapcsolgat, és lassan úgy érzi magát, mint aki lábon hordta ki az agyhalált. Amit lát, jobb esetben a közszolgálatilag elővezetett, lassú szövésű, végeláthatatlan múltidézés, ragacsos unalom, rosszabb esetben kereskedelmi csatornákból fejhangon üvöltöző kalandhősök, lángtenger, vérmaszat.

Cserháti és Máté Péter nemcsak előadóként, nemcsak muzsikusként, de pusztán hangként is jobb volt, mint a késő utódok.