Hetek óta próbálom megfejteni ezt a gyulai ügyet. Olvasom a cikkeket – hiába. Mindenütt azt írják, jobbosok, balosok szinte egyöntetűen, hogy itt volt egy nagy hagyományú cég, a Kombinát (már a név is tömény Kádár), igazán kiváló, sőt világhírű (!) termékekkel, volna kereslet is rá, mégis csődbe ment. Megy. Gonosz a világ.

Kapaszkodjanakmegvalamiben,mert már megint valószínűtlenül pozitív, szemtelenül kellemes és szinte perverz módon sikeres dologról lesz szó.

Ha Kerényi Imre holnap kiírna valami jól fizető pályázatot, amire 2012 leghősibb pillanatait megörökítő festményeket lehetne küldeni, akkor én „A félmeztelen Sinya bejelenti a Critical Mass megszűnését” című barokkosan heroizáló nemzeti romantikus táblaképpel pályáznék.

Sajnálatosnak tartjuk Örményország diplomáciai lépését;Titkos megállapodás a baltás gyilkosról?; Lövöldözés volt az azeri határon;Az azeri elnök nagyobb hős, mint Safarov;Már elsőtől kötelező az erkölcstan. (Hét végi hírkínálat az Indexen)

Pedig elég jól indult az este.A Batthyány téren ittunk néhány pohár habzóbort a legnagyobb magyar gasztroguruval, nagyszerű,művelt, okos ember, aki egy kis civil csapattal kezdte gatyába rázni Budapest vendéglátásának értelmesebb részét, nem is tudom, milyen nagydíjat érdemelne ezért, ha még a minden szempontból ciki Pataky (Pataki) Attila is megkapta a lovagkeresztet. Az ország tortáján morgott éppen a guru, hogy mekkora zsíros, fokhagymaszagú kamu ez megint, a legsúlyosabb posztkádári struktúrába merevedett, botrányos színvonalú cukrászszakma újabb nagy hazugsága, és akkor annyi eszük van, hogy mákos receptet dobnak be, amikor rendes éttermek már évek óta nem használnak Magyarországon mákot, mivel képtelenség olyat szerezni, ami nem avas. Lehet egy-egy kilót néha, de hogy egy hétig egy konyha csak jó mákot kapjon, az kizárt. Hacsak nem hozat Ausztriából. (Volt még szó Hendrixről, a Creamről és a dzsessz intellektuális töltéséről, mert a guru eredetileg zenész volt, komoly.)

„Ha Nagytéténybe mentek, a Kirchmaierra nagyon figyeljetek, negyvenegy éves, de olyan rugói vannak, apám…” (Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére)