Aki járt már valaha futballmeccsen, az kábé sejtheti, meddig érvényesek a sport léleknemesítő erejéről, társadalomjobbító és egyéb áldásos hatásai­ról szóló lózungok. A sokat mantrázott kívánatos hatásokat valószínűleg csak a sport gyakorlása fejti ki, a megfigyelés (drukkolás) egyáltalán nem, sőt, ami a drukkernek marad, az pozitívnak vagy kívánatosnak elég kevéssé nevezhető: frusztráció, düh, érzelmi kitörések. Jó, a drukker szokott örülni is, felhőtlenül, zokogva ünnepelni, de ezek a boldog pillanatok gyorsan elmúlnak, és kezdődik előlről a hosszú rettegés, szorongás, gombóc a gyomorban. A sport tudatszűkítő hatását pedig szinte laboratóriumi körülmények között figyelhettük meg az elmúlt napokban.

Múlt csütörtökön Magyari Péter, az Index újságírója pazar glosszát írt Gyurta és Én címmel. Kábé kétflekkes kis abszurd; turbódebil, sértett-irigy nyavalygás: lehetnék én is bajnok, ha kicsit több szerencsém van, nem olyan nagy kunszt ez. Kezdő mondata a legzseniálisabb glosszakezdő mondat, amit valaha olvastam: „Jómagam is szoktam úszni egyébként.” (Egy olimpiai bajnoki győzelem napján, hahó!) A szerző érvelése gyönyörűen (persze szándékoltan) ostoba, komolyan venni egyetlen pillanatra sem lehet, de ha még ez sem lenne elég, Magyari beletolt a cikkbe néhány parodisztikus fordulatot is, hogy maximumra állítsa a hülyeségjelzőt. Ilyen például a címben a nagybetűs személyes névmás (a patetikus idiotizmus halálbiztos indikátora) vagy például az az állítás, hogy 15 perc alatt ússza a strandon a kétszázat (Gyurta két perc alatt, és nehogy azon a 13 percen múljon már...). (Megoldókulcs: 15 perc alatt egyszerűen nem lehet kétszázat úszni. Öt perc alatt a legbénább úszó is beér.)

A glossza nagyon messze volt attól, amit provokatívnak szoktak ­nevezni, Gyurta személyén vagy teljesítményén egy pillanatig sem ironizált, csak fölhasználta az abszurd és önmagában mulattató álérvelés fölépítéséhez.

Mégis olyan fölháborodási hullám követte a cikket, mintha a szerző a rajtkőről vizelt volna a bajnoki medencébe. A Magyari-gyalázó bejegyzések pillanatok alatt ellepték a blogokat, a Facebookot, minden lehetséges fórumot. Egymás után jöttek a dühkitörések, miniesszék az eredeti glossza szándékos bornírtságán és parodisztikus gesztusain bőven túltéve. Aztán belépett persze a politikai szál, egy blog bedobdta, hogy Gyurta Jobbik-szimpatizáns (vagy olyasmi), és itt egy baloldali-zsidó összeesküvés próbálja őt kikezdeni, és akkor jöttek egymás után a szaksajtóból eltanult panelekből épített összesküvés-elméletek a speciálisan zsidó humorról, amelynek célja a magyarság gyarmatosítása és még számtalan marhaság.

Hajlamos lenne még tipródni az ember a magyaroktatás színvonalán vagy nehézségein, hogy vajon miképpen boldogulhattak ezek az emberek az általánosban vagy a középiskolában Karinthy vagy Örkény (egyébként ezerszer provokatívabb) szövegeivel, pláne Nagy Lajossal, Mrozeket vagy Ionescót meg már túlzás volna belicitálni. Vagy hogy milyen szerencsétlen körülmények folytán kerülhettek a sportolók is a legnagyobb politikai, történelmi és mitológiai alakok ultraszakrális dimenziójába? Hosszú.

Az viszont világos, hogy az abszurd műfajjal vagy a paródiával már kár kísérletezni a Kárpát-medencében, a legeredetibb szerzőt is letolja a pályáról bármikor egy telivér, ösztönös baromság. Az Élet a Legnagyobb Ionesco.

(De ezzel együtt ne felejtsük el, hogy sok szorgalmas ember van még ebben az országban, akik esetleg ugyanígy tudnának örülni annak, ha velük is foglalkoznának a közvéleményben.)