Langaléta, vékony fekete bőrű fiú dülöngél az esős Brüsszel egyik csomópontja, Louise villamosmegállójában. Leül a járda szélére, felsegítik, mobiltelefonnal fotózzák. Megérkezik pár rendőr. – Minden oké, Stromae? Hazavigyünk? Egyébként a rajongóid vagyunk – mondják az arcát a kezébe temető fiúnak. – Semmi gond, jól vagyok – motyogja válaszként.

Nyolcvanhat esztendősen az országút öreg legfeljebb, de nem ő: a Boris Viannak szentelt, három évvel ezelőtti Le Déserteur után újabb kortársukat értelmezi újra Juliette Gréco.

Művész apja után keramikusnak készült. De máshová vették fel: üvegszakra. Pattantyús Gergely aztán annyira megszerette, hogy többé váltani sem akart. Az iparművészeti főiskolán a társaság ugyan remek volt, de ez a tanáraikról nem mondható el.

Rohamrendőrök támadnak gumibottal egy tüntetőre, az előtérben játék keresztes lovagok kardoznak, míg az egész festményen a rajzfilmhős hangya, egy százszorosára nagyított Atom Anti repül keresztül.

Nagy feltűnést keltett idén Cannesban Marine Vacth (képünkön), amikor színre lépett a kortárs francia filmművészet egyik legjelentősebb rendezője, Fracois Ozon legújabb alkotásában, a hazai mozikban ma debütáló Fiatal és gyönyörű főszereplőjeként. Már csak azért is felkapták sokan a fejüket, mert a film címe az addig jobbára modellként ismert ifjú színésznő pontos leírásának is beillik.

Maga a megtestesült mesterkéletlenség. Kócos hajával és kultikussá vált stílusával Isabel Marant szezonról szezonra adja meg a hangot, mit is jelent a párizsi sikk. Az a nagyon is áhított. Fesztelen kreációi pillanatok alatt képesek híveit megigézni, titkát pedig igyekszik az egész világ ellesni. A képlet egyszerű. Farmer, póló, zakó és milliónyi kombináció. A nagy ötlet mégis másban áll. Az attitűdben.

A szovjet propaganda abszurditását és értelmetlenségét jelképezi, egyszersmind a litván összefogás szimbóluma is a Vilnius mellett, ötvenöt hektáron elterülő szabadtéri szoborpark, az Europos Parkas (Európa Park) egyik legjellegzetesebb alkotása. Az LNK Infofa című installáció alkotóelemeit – háromezer lestrapált tévékészüléket – a balti ország lakosai adták össze, miután a múzeum felhívást tett közzé a mű címében is megörökített LNK kereskedelmi tévécsatornán. A tévékből 700 méter hosszú, több mint háromezer négyzetméteren húzódó, madártávlatból fát formázó labirintus épült – közepén egy a földön heverő Lenin-szoborral. Bár a képernyő azóta felszabadult, az ezredfordulón felállított művészi útvesztő mondanivalója sok vonatkozásban aktuális maradt. Még akkor is, ha ma már csak egy része látható – a többi felújításra vár.

Talán mindenki életében eljön a pillanat, amikor a vasárnapi ebéd felett elmereng azon, mi gőzölög a tányérjában. A „Hogy kerül a répa az asztalra?” kérdéskör kezdte el foglalkoztatni 2005 környékén azt a néhány környezettudatos fiatalt, aki a vasárnapi ebéd után felkereste a fővároshoz közeli, megbízhatónak mondott termelőket.

Az abszint minden tömények legbrutálisabbika. Gyorsabban öl, mint bármely más szeszes ital, durva hallucinációkat okoz, és kiváltképp erős alkoholfüggőséget, sőt, akár meg is lehet vakulni tőle, szóval a legjobb messziről elkerülni – vélekedik a köz. Egy fiatalos csapat a leghatározottabban állítja, hogy a fenti városi legendákból egy szó sem igaz.

Varga-Darabos Andrea (képünkön) egy nap azon kapta magát, hogy a konyhájában nekiállt szappant főzni. A háziasszonyi infrastruktúrából választott ki egy lábost, a kész masszát formába öntötte, és mikor pár napra rá megszilárdult, késsel darabolta a megfelelő alakra.

A világban való helyünk megértéséhez hozzásegít a szépség és az alkotás. Faludi Gabriella (jobbra fent) ékszertervező ezt annyira így érzi, hogy filozófia–esztétika szakos egyetemistaként sokáig „hivatásos műélvező” szeretett volna lenni.

Sokkal kínosabb volt a versenynapok éjszakáin álmodni róla, mint teljesíteni – állítja Rokob József. A „rozsdamentes acélból kovácsolt”, győri vasember nyerte meg a világon először megrendezett harmincszoros Ironman-táv nemzetközi versenyét.

A tunéziai konyha olyan, mint maga az ország: egyszerre afrikai és európai, arab, francia, török és berber. Közel van egymáshoz a sivatag és a tenger, így fontos a hal és a rák, de a forróságot kedvelő olíva és a datolya is.

Biztos, hogy tarhonya? – adódik a kézenfekvő kérdés, amikor először böngésszük a december közepéig kínált magyar menüt a párizsi Musée d’Orsay-ban. Persze érdemes korábbról kezdeni a kutakodást, hiszen az apropó a héten megnyílt nagyszabású magyar tárlat, az Allegro Barbaro.

„Na, mi van veled, mit csinálsz mostanában?” Ez a kérdés Weyer Balázs rémálma. Egy időben egyszerűbbnek tűnt a válasz: tizenhárom éven át dolgozott az Origo élén, de sohasem volt könnyű meghatározni, kicsoda Weyer Balázs. Ám ami kívülről zűrzavarosnak tűnhet, belül egyáltalán nem az. Még akkor is vonzotta a változatosság, amikor ez „menedzselhetőség” szempontjából nem volt túl szerencsés.

Az amerikai Közép-Nyugaton, egy kis indianai falu egyik hatgyermekes családjába harmadikként megérkező Angela Ahrendts (kis képünkön) valóban mesebeli karriert futott be. Ha magányra, elmélyülésre vágyott, amolyan Harry Potterként beköltözött a lépcső alá, ott szőhette álmait, és készült a megvalósításukra.

Kicsit hátborzongató a látvány. Szögesdrótból készített hatalmas önarcképet magáról Vass Viola szobrászművész. Mélyen ülő, hatalmas, kifejező szemek, karakteres orr, keskeny száj a hosszúkás arcban, mindez – nyak híján – a hajvégeken egyensúlyoz. A fiatal lánynak ez volt a diplomamunkája tavaly Pécsett, s nem kis megrökönyödést keltett vele. – Bikiniben dolgoztam a negyvenfokos melegben az udvaron, de kesztyűt viseltem – meséli. Egyetemi mestere biztatta arra Violát, hogy készítsen minél több önarcképet, gyógymódként az őt ért traumákra, csalogassa elő valódi önmagát. „Az utolsó pillanatig bizonytalan volt, megáll-e majd a szobor, vagy borul az egész. Most egy raktárban várja a sorsát, de a tervek szerint a felújított Zsolnay-negyedben állítják majd ki.”

Sok indonéz faluban a magyar lány volt az első fehér ember. Nehéz eldönteni, a gyermeki bámulattal közeledő helyieknek vagy Décsy Eszternek (képünkön) volt-e nagyobb kulturális sokk a találkozás. Aki egy olyan távoli országban kötött ki, ahol alig tudnak angolul, ő pedig – kezdetben – nem beszélte a helyi nyelvek egyikét sem. Az akkoriban tetoválással foglalkozó Décsy Eszter éppen csak hazaugrott Londonból, amikor véletlenül tudomást szerzett az indonéz állam művészeti ösztöndíjáról. Szinte semmit sem tudott a 247 millió lakosú országról, de nem habozott. Később sem halmoztak el információval: fogalma sem volt, hogy várják-e majd a reptéren. – Egy mosolygós indonéz fiú karon ragadott, és az „irodába” vezetett, ami egy kis asztal volt a reptér sarkában. Később elvittek minket egy jakartai hotelbe. Minden ösztöndíjas másik városba került – én Jáva közepére, Surakartába –, de azt, hogy ott mi történik velünk, nem mondták meg. Az indonézeket nem feszélyezi, ha valamit meg kell szervezni.

A lámpabura átmérője pont negyvenhat centiméter, vagyis pontosan akkora, mint a Csillagok háborúja csipogó droidjának, R2-D2-nek a feje. – Ha mégsem jönne be az üzlet, még mindig eladhatjuk a burát Star Wars-rajongóknak – viccel a belsőépítész Batisz Miklós (képünkön balra), aki párjával, Farkas Anna (jobbra) tervezőgrafikussal olyan lámpát tervezett, melyet ha felkapcsolunk, a szoba mennyezetére vetíti a csillagos égboltot.

Mégiscsak a világ közepe a budapesti Hunyadi tér. Itt nyílt a Culinaris első boltja, itt működik a város egyik legjobb indiai fűszerese és itt a piac is, ahol nyári szombatokon élő zene mellett kínálják árujukat a termelők. Jó a bevásárlás után leülni kicsit a felújított téren, nézni a szökőkút körül visongó gyerekeket, hallgatni a zenepavilon aktuális koncertjét.