Csak egy igazi kávé hiányzott még. Meg egy hely, ahol meginni jó. Lett az is. Hozzá édes csokoládéillat, szitáló porcukorfelhő, barátságos mosoly és egy fáradhatatlan cukrász, akinek kisujjában a szakma, fejében a földkerekség minden édessége – épp ezért járja makacsul a saját útját.

Divéki Balázs (képünkön) messziről indult. Szakács, cukrász nem volt a családban, így kezdetben viccesnek tűnt, hogy a tízéves kisfiú saját készítésű süteményekkel „fizet” a hajvágásért a kis nógrádi falu fodrászüzletében. Ahogy teltek az évek, úgy nőtt benne a kíváncsiság az édességek iránt. Édesanyja biztatására kezdett cukrászatot tanulni, de a nagyüzemi módszerekkel készített sütemények majdnem egy életre elvették a kedvét az édességek világától. Végül mégis jó kezekbe került, s budapesti mestere segítségével megszerezte a szükséges tudást. Bemutató cukrász lett, beutazta az összes napfényes országot, meg a kevésbé napfényeseket is, tanult és dolgozott fáradhatatlanul.

Útjai során egyre gyakrabban tűnődött azon, hogyan tudná csokoládéba foglalni mindazt, amit a világról gondol. Dédelgette, csiszolgatta a ChocoDeli ötletét, aztán vett egy nagy lélegzetet, és megnyitotta az üzletet. Aztán be is zárta. Újra nyitotta, újra zárta.

Az utolsó költözésnél döbbenten látta, hogy egy teherautóra felfér az egész élete. Potyogtak a könnyei. A cukrászeszközök egy ideig egy pincében pihentek, aztán tavasszal újra felkerült a cégtábla a falra. A Hunyadi téri kis üzletmindig virágos portálja hívogató, és az se zavar senkit, hogy nincs két egyforma szék. A ChocoDeli igazi közösségi hely lett. Divéki Balázs megérkezett.

Séfkabátjában, csíkos kötényében úgy dolgozik a márványpult mögött, mintha egy divatos gasztrosorozat forgatásán lenne éppen. Csakhogy ez itt maga az élet, száll a porcukor, dolgozik a kávégép, szárad a habcsók, gurul a málnaszem. Balázs a pultra csorgatja a megolvadt csokit, és egy hatalmas lapáttal keni, simítja, hogy fényes legyen. A csokoládé a szenvedélye. Sokfélét használ, mert más kell a tortához, más a díszítéshez, a krémhez, a mousse-hoz és a forró csokihoz. Afrodiziákum, mondja, csodálatos a színe, a fénye, az állaga a textúrája.

Bolondul Juliette Binocheért, ezért szereti a Csokoládé című filmet is, de úgy véli, nem lehet megmondani ránézésre, hogy kinek mi a kedvenc desszertje. Nehéz is lenne, szerinte épp a változatosság a lényeg.

Divéki Balázs a hangulatához szabja a kis bolt kínálatát. Nem mindegy, hogy süt-e a nap, vagy esik az eső, hogy milyen gyümölcsöket kínál a reggeli piac, hogy milyen forma, milyen íz jár a fejében éppen. Nincs két egyforma nap, így nincs két egyforma desszert sem. És ez így van jól.

A ChocoDeli időközben a hatodik-hetedik kerület kultikus helye lett. Még az is beköszön, aki épp csak arra jár, rengeteg a törzsvendég, Balázst mindenki a nevén szólítja. Büszke rá, hogy a vendégek több mint fele külföldi, sok a visszajáró francia. Ez az elégedettség egyik fokmérője. Szereti ezt a pezsgő, barátságos szeletét a városnak, ahol szinte ugyanúgy ismerik egymást az emberek, mint falun.

Régóta érzi, hogy a műhely – a bensőséges hangulat ellenére vendégfogadásra nem igazán – alkalmas. Talált egy másik helyet a tér túloldalán, ahol hamarosan nyit a Choco-Deli kávézó. Igaz, itt már nem lesz bennfenntesség élmény, a desszertek már nem a vendégek szeme láttára készülnek, de a minőség garantált, és talán átmenthető valami ebből a különleges hangulatból is.

– Mi az ott a tetején? – kérdezi a vendég a csokitortát díszítő pálcikára mutatva. – Illúzió – válaszolja mosolyogva a cukrász. Beleharapsz, és már el is tűnt. Csak egy pillanatnyi jó érzés, egy szín, egy illat, egy hangulat. Megfoghatatlan, mégis velünk marad, és széppé varázsolja a napot.