Farkas Bertalanról, a Szovjetunió Hőséről, egyben a Magyar Népköztársaság Űrhajósáról nekem már, amíg élek az fog eszembe jutni, mennyire elképedtem, amikor a késő este lezajlott kilövésének másnapján a kirakatok teli voltak a fényképeivel, sőt úton-útfélen kapni lehetett a kislemezt is, amelyen az űrből sugárzott köszöntő szavai voltak hallhatóak.

Különös perspektívából csodálhatjuk meg emitt Közép-Európa hajdan leghosszabb vízi átkelőjét, Budapest legszélesebb dunai átereszét, az Árpád hidat. Első konklúziónk az volt, hogy kiváló kollégánk, Boros Jenő géppel szállt a remek műtárgy fölébe, később azonban arra jutottunk, hogy a Szőlő utcai halálcsillag egyik felső emeletéről fényképezhetett.

Manapság egy-két órára utaznak külföldre az államfők is. 1972-ben, amikor Fidel Castro Magyarországon járt, nem volt ritka az egyhetes, sőt hosszabb időzés sem.

Azon a harmincöt évvel ezelőtti ezüstvasárnapon már ott tanyáztak a bekecses fenyőárusok a csarnokok, piacok, közterek madzaggal elkerített részein, és kínálták a lovas kocsin, teherautón érkezett fácskákat. Akadtak persze olcsóbb megoldások is.

Milánóban a villamoson tűnt fel ez a kiírás: adja át helyét a terhes anyáknak és az invalidusoknak. Úgy értve: a rászorulóknak. De a magyar fülnek az invalidus szó nem rászorultat, hanem hadirokkantat jelent, ebben a jelentésében került be nyelvünkbe.

Minden új volt. Ahonnan jöttek, ahol voltak, akik voltak. Fiatalok voltak. Új pályán ­kezdő pályakezdők. Mintha kórházi egyenköpenyben lennének, de látszik rajtuk, hogy nem kórházszökevények, hanem pofátlanul egészségesek.

Víztoronybontás Kőbányán 1972 áprilisában. Ennyi információt hagyott ránk Mikó László ezzel a fotóval kapcsolatban, de egy lélekben kőbányainak nem is kell több. Pontosan tudja, miről van szó, hiszen bár még elemibe sem járt a jelzett időpontban, épp úgy fájlalja az Ihász utcai víztorony lebontását, mintha a szeme láttára robbantották volna halomra a szívéhez nőtt építményt.

A képen látható gyerekeket 1983-ban épp úttörővé avatják. Tehát most negyvenkét évesek, hiszen akkoriban negyedikben, a tanév végén lépett elő a kék nyakkendős kisdobos piros nyakkendős úttörővé.

Amikor a népnek nyugtató gyanánt járó alapjuttatásokról, a kenyérről és a cirkuszról beszélünk, két dologról ritkábban esik szó: a mennyiségről és az arányokról. Mert hát voltak idők, amikor az előbbi vékony, sületlen, ehetetlenül íztelen volt és bele nem való dolgokat tartalmazott; cirkuszból viszont valahogy sosem szenvedtünk hiányt.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a híres Víg Pestiben egy Kiskezdő. És az most ottan a Nagyfőnök.

Azt, hogy egyre régebb óta vagyok fiatal, leginkább azon veszem észre, hogy mikre emlékszem. Na jó, a Bambira nem, meg az ötvenfilléres fagylaltra sem, de arra például egész prímán, hogy gyerekkoromban az ember csak úgy egyszerűen kiment a napra, és ha úgy tartotta kedve, ott maradt, míg le nem barnult.

Kéri Dániel remek képe ismét egy fényes bizonyíték arra, hogy a magyar emberek mennyire szeretik egymás testi és lelki közelségét, valamint, hogy az önsanyargatásra való hajlam valóban nemzeti karakterünk meghatározó jellegzetessége. Az egykorú beszámolók szerint infernális forróság volt 1968 júniusának közepén, de hát akkor is; próbáljuk meg elképzelni, hogy ha ez volt a plázson, mi lehetett a Dagály strand medencéiben. És hőseink ezért még fizettek is.