Domborzati viszonyok

Az egyik szegedi szánkózódomb viszont csak pár éve szerzett országos hírnevet, mégpedig bizonyos Apró Juhász János önkormányzati képviselőnek köszönhetően, akinek egyszer csak szilárd meggyőződése lett, hogy az ún. északi városrész lakótelepének kiemelkedése igazából ősi Kárpát-medencei temetkezési hely, azaz kurgán, ezért feltétlenül emlékhelyet kell kialakítani rajta. A javaslat – hogy, hogy nem – átment, és a dombra székely kapukat állítottak, hadd ne örüljenek annyira a gyerekek, akiknek így is túl jó.

A fotográfián a kor kiskereskedelmi hagyományainak megfelelően mindössze kétféle szánkót látunk. Az egyik a tavaszra rendszerint megrozsdásodó fémszalaggal szerelt fakonstrukció, amelynek kései utódai ma is kedvelt darabok fürgeségük és könnyedségük okán. Egyetlen hibájuk van csak: az olyan nyolcvankilós tizenkét éveseket, mint barátom, R., aki a sorozat egy korábbi darabjában már feltűnt, ütközéskor nehezen viselik, pláne ilyen gyerekből kettőt. A másik a fémszerkezetű modell, amely viszont ma már ritkább madár. A szilárdságából adódóan sose tört el – ütközőzóna híján tehát inkább a rajta utazók törtek-zúzódtak –, és komoly respektusa volt, mert még ha nehéz volt is, mint a dög, ha felgyorsult, senki sem ért a nyomába, csak az, akinek ugyanilyenje volt. Az alternatívákban szegény korszaknak azonban volt két remek sajátossága, ti. nem kellett különösebben irigykedni senkire, plusz még nem harapódzott el minden idők legidiótább sporteszköze, a nyeles popsitepsi.

Az 1980-as kép pontos születési dátumát sajnos már nem tudjuk, csak annyi biztos, hogy decemberben készült. Két okból is azt gondolom, hogy vagy egészen az elején vagy a legvégén. Egyrészt egyetlen összekötözött fenyőt sem látunk a később beüvegezett, áttetsző plasztikhullámokkal fedett erkélyeken, másrészt – de legfőképpen – azért, mert hiányzik az ablakokból valami, aminek a hónap közepén már nem szabadna: a jó öreg piros Mikulás-csomag.