Farkas Bertalanról, a Szovjetunió Hőséről, egyben a Magyar Népköztársaság Űrhajósáról nekem már, amíg élek az fog eszembe jutni, mennyire elképedtem, amikor a késő este lezajlott kilövésének másnapján a kirakatok teli voltak a fényképeivel, sőt úton-útfélen kapni lehetett a kislemezt is, amelyen az űrből sugárzott köszöntő szavai voltak hallhatóak.
1980 májusa volt, épp elvégeztem az általános iskolát, és rendíthetetlenül hittem abban, hogy minden igaz, amit a felnőttek mondanak. Így hát eszembe se jutott, hogy valami suskus lehet a dolog mögött, teszem azt Farkas Bertalan nem is a Szojuz–36 fedélzetén, hanem egy rádióstúdióban szavalta el bizakodással teli szózatát. Egyszerűen csodáltam ezt a gyorsaságot, és mivel akkoriban még magam is űrhajós akartam lenni – esetleg régész –, minden este megnéztem a TV Híradóban, mi történt aznap a Szaljut–6-on. Láttam, ahogy űrhajósunk társával, Valerij Kubaszovval tudományos kísérleteket hajt végre, megtudtam, hogy magyaros ízű űrételeket vitt magával az állomásra, és még akkor is a tévé előtt ültem, amikor bekapcsolódott az Esti mesébe.
 |
| Egy hét űrhajózás után többéves országjárás következett Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
Az újságok teli voltak megnyugtató híradásokkal, amelyek azt sugallták, a mi Bertalanunk tökéletes biztonságban van, és éppúgy dolgozik, mintha valami hétköznapi foglalkozást űzne, csak történetesen neki a Földtől háromszáz kilométerre van a munkahelye. „A Szaljut–6 külső burkolata az adott magasságban megfelelő sugárvédelmet nyújt.
