Amikor a népnek nyugtató gyanánt járó alapjuttatásokról, a kenyérről és a cirkuszról beszélünk, két dologról ritkábban esik szó: a mennyiségről és az arányokról. Mert hát voltak idők, amikor az előbbi vékony, sületlen, ehetetlenül íztelen volt és bele nem való dolgokat tartalmazott; cirkuszból viszont valahogy sosem szenvedtünk hiányt.
Jövőre lesz 125 éve, hogy a Városligetben, az állatkert szomszédságában és a zootól bérelt telken megnyílt Wulff Ede úr cirkusza. A hullámos bádoglapokból összerakott épület korábban Antwerpenben szolgált. Wulff azonban nem volt a sors kegyeltje, hiszen vállalkozása pár év alatt csődbe ment, hogy – immár Városi Cirkusz néven – átadja a porondot az orosz származású, de távolról sem sikeresebb Beketow Mátyásnak.
Baj bajt követett: előbb 1914-ben besorozták férfi nézői legjavát, majd a cirkusz lovait, később pedig jöttek a háború utáni gazdasági bajok, a drágulás, az infláció, a kellemes borzongás és az önfeledt röhögés iránt megcsappant igény. Zuhant a nézőszám. Ezért a direktor előbb csődbe, majd a Dunának ment, holott egy cirkuszigazgatótól ennél azért eredetibb megoldást vártunk volna el az ilyen helyzetek kezelésére. Mindenesetre Beketow szerencsepatkós-lófejes címere lekerült az épületről, hogy jöjjenek az újabb próbálkozók: a sikeres Fényes György, aztán az Eötvösök, Picardék, Donnerték és a Ruhlenek.
Miután bizonyos okokból a kelleténél több időt, de különösen sok nyarat töltöttem vidéken, ezekből az időkből ugyanolyan élénken él bennem a trágya és Bözsi néném rózsáinak az illata, mint a vasárnap délelőtti kultúrházi filmmatinék és a vándorcirkuszok emléke.
