Az ilyen késedelmekre vonatkozóan pedig minden magyarázat kötelezően elfogadandó volt, hiszen ahogy mi, ők is elsősorban a kemény valutával fizető piacokra szállítottak, a rubelelszámolású országok kereskedői pedig várhattak türelemmel a sorukra. Ha kellett, hónapokon át. Ez volt az oka annak, hogy telente dugig voltak az erre szakosodott üzletek rollerrel, strandlabdával és úszógumival, nyáron viszont sílécekből, korcsolyából és ródlikból volt bőséges a kínálat.
|
Ezüstvasárnapi portyázók
Erdei Katalin / Népszabadság/archív |
A leleményes magyar persze a hiánygazdaság éveiben is feltalálta magát. Ha megjött a hó és ő szánkózni akart, akkor szánkózott. Elképesztő kultúrája alakult ki nálunk a házilagos kivitelezésű, amatőr formatervezők által megálmodott, leginkább harci eszközökre emlékeztető daraboknak.
Az üzemből lopott anyagból otthon darabolt, hajlított, majd a közeli autószerelők valamelyikével összehegesztetett monstrumok voltak ezek, amelyeknél a szánkóbirtoklási düh sok esetben már magát a használhatóságot veszélyeztette.
Gyakran olyan brutálisra sikeredtek, hogy siklás helyett saját súlyuknál fogva egyszerűen belesüppedtek a friss hóba. Városi eszköznek viszont kétségkívül beváltak. Egy-két zsák fa vagy szén – ne feledjük: Budapesten akkoriban még jellemzően széntüzelés volt a lakásokban – kényelmesen elfért rajtuk, hogy aztán boldog tulajdonosuk velük kínlódja haza a zsákmányt a kályhákból kikerülő salakkal csúszásmentesített járdákon, utakon.
Erdei Katalin felvétele 1980 decemberében készült. Legóról akkoriban nem is álmodhattak a magyar gyermekek, hiszen azt sem tudták, mi az. Majd csak 12 év múlva kerülnek az első dobozok a hazai játékboltokba. Maradtak tehát a rég bevált gyermekjátékok: a babák, mackók, villanyvasutak, diavetítők és -filmek, a lemezárugyár pléhből préselt mechanikus játékai, az építőszekrények és a játékkártyák. Megjelentek az első – külföldön valamiért eladhatatlannak bizonyult – Matchbox-típusok is, és (mint látható) kapható volt szánkó is. Mégpedig egyre bővülő kínálatban. Idővel volt már négy csúszótalpas, kormányozható szovjet típus, könnyen törő műanyag bob Csehszlovákiából, a szegényebbeknek – vagy a saját szánjukat már a múlt héten összetörteknek – viszont ott volt a csodaszer: a Zsiguli-dísztárcsa meg a skálás vagy centrumos nejlonszatyor. Ráültek, belekapaszkodtak a zacskó fogantyújába és úgy siklottak vele lefelé a Normafa lejtőjén, mint a rosseb.
A Képmentő rovat 2007 márciusa óta jelenik meg a Nolon és a lapban. A képeket Rédei Ferenc válogatja a Népszabadság gazdag fotóarchívumából.
